Dzsinn a szamovárból

s

_Új-Régi idők 28.rész

 

Sztálin halála után új világ kezdődött a Távol-Keleten is.
Scsorin apja visszakapta szőrmekikészítő üzemét, most már újra tulajdonosként igazgathatta. Scsorin pedig serdülőkorba jutott. Számára úgy tűnt anyja és húga visszatért valami régi elfoglaltságukhoz, mert egyre többször hallotta annak a muzsikának a hangját, amelyet anyja hasában kezdett megismerni.
Ezekre az időkre így emlékezett
- Serdülőkorom éveiből egy kegyetlen apára emlékezem, aki mindennap megverte anyámat, anélkül, hogy értettem volna, miért teszi. Anyám gyakran volt távol hazulról, mielőtt elment verést kapott, és mikor hazajött, újra megverték. Nem tudom vajon azért kínozták-e távozáskor, hogy menjen el, vagy, hogy visszatartsák, sem azt, hogy hazajövetkor azért bántották-e, mert kimaradt, vagy pedig azért, hogy egyáltalán ne jöjjön vissza többé.
Az anyám mellett Míra nővérem sírt, aki négy évvel idősebb volt nálam, és akit szerettem. Olyan szép volt, hogy egész nap mellette voltam, hogy egész nap bámulhassam. Reggeltől estig díszítette magát, és anyám ugyanezt csinálta, mert éppolyan szép volt, mint a lánya. Mikor ezt a hosszú műveletet befejezték, megcsókolták egymást, gyöngéd szavakat váltottak, és aztán engem kezdtek öltöztetni. Amikor ez is megvolt, kézen fogtuk egymást, görög vagy török táncokat lejtettünk és csókolóztunk. Így egymás közt egész külön családot alkottunk.
Apám esténként jött haza. Munkahelye a város ellenkező oldalán volt a Porucsinó negyedben, mi a Gorkij utcában laktunk. Egy egész város választott el bennünket, meg valami más is.
Anyámnál egész nap nem csináltunk semmit, mulattunk. Télen teát ittunk, nyáron édes frissítőket szürcsöltünk, csemegéket ettünk, nargilét (vízipipa) szívtunk, festettük magunkat és táncoltunk. Szép élet volt!
Apám, ha váratlanul berontott a mulatságba, elverte anyámat, ökölcsapásokkal traktálta Mírát, és botját a fejemen törte el. A két szerencsétlen nő ilyenkor hóhéra lába elé vetette magát – átkarolta és könyörgött neki, hogy csak az arcukat kímélje.
Milyen szép is volt ez a két nő. Hajuk olyan volt, mint az arany, és térdig ért, bőrük fehér, szemük, szemöldökük és szempillájuk fekete, mint az ébenfa. Azért voltak ilyen szépek, mert, anyai ágról három különböző faj oltódott beléjük, török, orosz és a görög, aszerint hogy Allah milyen férfiak képében járta a vidéket.
Anyám tizenhat éves korába szülte első gyermekét, de mikor én világra jöttem, senki nem hitte volna, hogy már három gyermek anyja. És ezt az asszonyt, aki arra volt teremtve, hogy dédelgessék és csókolják, mindennap véresre verték. Ha azonban apám nem is halmozta el gyengédséggel, szeretői fényesen kárpótolták, és sohasem tudtam meg, vajon kezdetben anyám csalta-e meg apámat, és ezért kapott verést, vagy pedig apám kezdte azzal, hogy kínozta anyámat, aki ezután hűtlen lett hozzá. Bárhogy is legyen a hejehuja sohasem szünetelt nálunk, az öröm kurjantásai állandóan váltakoztak a fájdalom sikolyaival, és alig, hogy véget ért a püfölés, máris újra felragyogott a nevetés a könnyekben fürösztött arcokon.
Én őrt álltam, és édes süteményeket majszoltam, miközben az udvarlók, akik különben elég tisztességesen viselkedtek, benn törökösen a szőnyegen üldögéltek, énekeltek és táncoltatták a nőket, keleti nótákra, melyeket kasztanyetta és csengettyűs dob kíséretében gitáron játszottak nekik. Anyám és Mira, selyemruhában, felgyúlva a tánc élvezetétől, járták a zsebkendőtáncot, forogtak, perdültek, a szédülettől a kábulatig. Azután lángoló arccal lehullottak a nagy párnákra, behúzták lábukat hosszú szoknyájuk alá és legyezgették magukat. Finom likőröket ittak, és illatos füveket égettek. A férfiak fiatalok voltak és szépek, mindig barna vagy fekete hajúak. Elegánsan öltözködtek, kis kipedert bajuszt és nagyon gondozott szakállt viseltek, sima vagy göndör hajukból pézsmával szagosított mandulaolaj erős illata áradt. Törökök voltak vagy görögök és némelykor, de ritkábban oroszok is, mert a nemzetiség nem játszott semmiféle szerepe, csak az volt a feltétel, hogy a gavallérok szépek és fiatalok legyenek, finomak és diszkrétek és ne nagyon türelmetlenek.
Az ablakpárkányon kellett ülnöm, hogy megakadályozhassak minden meglepetésszerű rajtaütést. De hívatásom betöltése közben rettenetes harc játszódott le szívemben, kötelességem és féltékenységem között.
Féltékeny voltam, vadul féltékeny.
A ház falakkal körülvett nagy udvar végében állott. Ablakainak egy része erre az udvarra nyílt, a hátulsó ablakok pedig annak a magasan kiugró térnek a széle fölött lebegtek, mely alatt a kikötő terült el. A háznak csak egy bejárata volt, az udvar felöl, de amikor szökésre került a sor, akkor bizony az ember nem válogatós, és ha a töltés beszélhetett volna, haj, de mennyi gavallért látott már legurulni lejtőjén.
Ott ültem az ablakfába kapaszkodva, néztem a lámpát, mely egész éjjelen át égett a kapu felett, és hegyeztem a fülemet, hogy nem csikorog-e a rozsdás kapu. De fél szemmel mindig a belső mulatozást is akartam figyelni. Anyám és Mira olyan szépek voltak, olyan karcsúak szoros fűzőjükben, hogy derekuk egy gyűszűn keresztül fért volna, dagadó mellük, mint két kerek dinnye, hajuk szétbontva hullott meztelen vállukra és hátukra. Homlokukat bíborszalag fogta körül, és hosszú pilláik ördöngösen táncoltak fel-alá, mintha éleszteni akarták volna szemük tüzét, melyben a vágy lángja lobogott. A vendégek nagy ambíciójukban, hogy tessenek a nőknek, mindenféle szamárságot összefecsegtek, és gyakran nevetségessé váltak. Így egyszer valamelyik bókolni akart anyámnak, és azt találta mondani: „a vén tyúkból főzik a legjobb levest”. Szegény anyám nagyon megsértődött, legyezőjét az otromba fráter fejéhez vágta, és sírni kezdett. Egy másik vendég dühösen felugrott helyéről, és megvetően leköpte. Hajbakaptak, felborították a nargilékat, feldúlták a szobát. Mi meg nevettünk, hogy belékönnyezett a szemünk. Hogy kibékítse az ellenfeleket, anyám megcsókolta mind a kettőt.
Az öleléseket, csókokat egyébként a legkülönfélébb dolgok jutalmazásául osztogatta. Csók járt egy szép dalért, egy sikerült megjegyzésért, egy mulattató játékért, úgyszintén ha arról volt szó, hogy egy duzzogót fel kell vidítani, egy sértő szót el kell felejteni, vagy ha a dühös féltékenységet le kellett csillapítani.
Mira viszont más tekintetben tűnt ki. Tizennégy éves kora óta testileg nagyon fejlett volt, és két évvel idősebbnek látszott. Kicsit hajlott orrocskája volt, kiugró álla, arcán két kis gödröcske, melyben a szerelem istene majdnem szimmetrikusan két kis lencsét ültetett el, szeles és éles nyelvű, bűbájos leány volt, aki csalafintaságaival, csipkelődéseivel, tréfáival állandóan bosszantotta szerelmeseit és engem. Amazok többet szerettek volna kapni, én meg úgy vélekedtem, hogy igenis sokat ad nekik.

 

Tovább »

_Az Angaránál 21.rész

 

Scsorin apja, alias Baglaj bég családjával már az Angara folyón utazott délre és a tél lassan utolérte őket észak felől. Bratszk alatt, eléggé meleg volt, a folyón híre-hamva sem volt még jégnek.
A hajóállomáson engedtek a csodálatos holdas éjszaka csábításának, s nehogy az állomásvezető fullasztó levegőjű kunyhójában keljen hálniuk, amelyet aznap mázoltak be télire kívülről még meleg trágyával, a szabad ég alatt a parton rendezkedtek be éjszakára s egy nagy csónakban vetettek ágyat maguknak, rénszarvas-bőrökkel takarózva. A hold egyenesen az arcukba sütött.
Reggelre, mire felébredtek, minden hófehér és bolyhos volt a ráfagyott zúzmarától. A fagy első üdvözlete volt ez hosszú útjuk vége felé. Amint haladtak dél felé, a tél egyre erősödött. Mire Irkutszk városához értek, már mindenütt hó borította a partot.
Scsorin szülei egy bizonyos Miszter Bork fogadójában rendezkedtek be. Nem sokkal később a bég meg is vásárolta a fogadóstól a házat, aki a nem kevés pénzzel, kényelmesebb életű vidékre távozott.
Mister Bork hiszékeny ember volt, ráadásul semmihez sem értett. Még a mensevikek nevezték ki a grúz tengerpart egyik kis falujába tanácselnöknek. Sajnos azonban, mint elnöknek nem volt könnyű sorsa: szegény feje kénytelen volt naponta többször is inni. Az idő tájt még hazai és külföldi turisták, ismerősök és idegenek, kiküldetésben levő vezetők és közemberek özönlöttek oda, abba a csodálatosan szép, festői és gazdag faluba, amely ráadásul páratlan tengerparttal rendelkezett. És az elnök kénytelen volt mindenkit fogadni, no meg természetesen legalább egy pohár borral megkínálni. Próbált volna csak kibújni alóla! És hogy szeretett vezetőjüket megkíméljék, a falu külön határozattal két helyettest nevezett ki: az egyik a kirándulásokon, a másik az ivásban helyettesítette. Ettől kezdve kicsit könnyebben élt, a kertjében kapirgált. Hamarosan a bolsevikok elűzték a mensevik hordákat a faluból, ekkor el akarták mozdítani a tanácselnöki székből, mondván revizionista kalandor. De a falu népe ragaszkodott személyéhez, különösen helyettesei agitáltak mellette, erre a kommunisták meghátráltak. Amíg folyt körülötte a perpatvar, földi szerencse érte, narancsfaültetés közben egy cserépedényt talált Miklós korabeli aranypénzekkel. De a szerencséje nem sokáig részeltette ebben a kegyben, meg akart felelni a bolsevikok bizalmának. Egy tbiliszi újságban olvasottak jutottak eszébe. A „Követésre méltó példa!” című rovatban azt fejtegették, hogy egy bizonyos A. Sz. Kosztyinov polgártárs pénzt talált, és nyomban beszolgáltatta a hatóságoknak. Mister Bork ugyan különösnek találta, hogy valakit megdicsérnek azért, mert nem tolvaj, mert nem tulajdonította el a más pénzét, mégis úgy döntött ekképpen fog cselekedni. Elvitte a korsónyi aranypénzt a milíciára, ott megmérték az aranyat, kiderült, hogy kilencszáz gramm. Egy szót sem írtak róla az újságok, egy köszönetet sem hallott. Ellenben rászálltak, és közölték vele: hozza be a hiányzó száz grammot. Ezután hiába túrta fel az egész kertet, több aranypénzt nem talált. Szegény Mister Bork nem ismerte még a bolsevikok kommunista észjárását: munkájuk eredményét csak nagy súlyokkal mérték, kilókkal, mázsákkal, tonnákkal. A Gori-i szovjetbíróság így tolvajnak nyilvánította, és végre megszabadította a bolsevikokat tőle, ettől a jó embertől. Szibériába száműzték egész családjával. Irkutszkban aztán visszatért eredeti foglalkozásához, vendégeket fogadhatott és ihatott.
Az épület egy magas töltésen épült a folyó fölött, hosszú fehér falában olyan hívogatón, feketéllett a széles kapu, hogy a lovak maguktól fordultak be rajta. Mindjárt a kapubejáraton túl fedett udvar következett, odább kerekes kút, rácsos jászol a lovaknak. Ekkor még semmit mondó hely volt, a városban csak úgy találtak rá, ha azt az iránymutatást követték –„Tudja, ott a nemibeteg-gondozóval szemben!” 
 - Én már itt születtem – folytatta Scsorin, családja történetét.
- Szüleim már ötéves korom óta a Korán parancsai által előirt imák gyakori és pontos elismétlésére neveltek. Azt persze sehogyan sem értettem, miért van szüksége Allahnak az én imáimra. Gyermeki képzeletemben ez az ismeretlen isten, akitől mindenki félt, szőrszálhasogató, gonosz öregnek rajzolódott ki, akitől minden aljasság kitelik. De szüleim szavából az is kiderült: a gonosz öreg, aki valahol a felhők fölött él, egy cseppet sem veszedelmes azokra, akik jóindulatát napi két imával megvásárolják.
Reggel és este evés előtt gépiesen elmondtam a kívánt imákat s aztán a nap többi részében, sem éjjel sem nappal, semmi dolgom nem volt Allah-hal. És úgy gondoltam: Allahnak sem velem. Nem túlságosan terhes kapcsolatom az istennel, lassan szokásommá vált. Azonban ahogy növekedtem egyre inkább olyan gondolatok kóvályogtak fejemben, hogy ott fent csak üresség van, benne bárányfelhők és viharfellegek. És milyen szamár az apám, hogy hosszú éveken keresztül, napról napra lefizetette az adóját az üres felhőknek! Minderről azonban nem voltam feltétlenül meggyőződve. Mindenesetre azt véltem a legokosabbnak, ha semmin sem változtatok s kitartok a kényelmes felfogás mellett: fent Allah, lent én, és köztünk két ima: a reggeli és az esti.
De az igazság kedvéért meg kell vallanom, nyugtalanított a gondolat, hogy eljön majd az idő, amikor az a magasságbeli öreg sokkal komolyabb áldozatokat követel tőlem, s nem elégszik meg majd azzal, ha a mindennapi imákkal töltöm az időmet.
Azt a magyarázatot, hogy Allahnak a nőkkel szemben tanúsított sokkal ridegebb magatartása szent célt szolgál: hogy gyönyörűséget szerezzenek a magasabb rendű férfiaknak – rosszul kiagyalt hazugságnak tartottam. Mert micsoda elégtétel az, hogy a parandzsa oltalma alatt a magamfajta legényekre olyan „szépség”-et is rátukmálhatnak, akiktől még a teve is megbokrosodik, mintha magát a sátánt látná! Kiderült tehát, hogy a kiváltságos vonzalomnak, amellyel Allah a saját neme iránt viseltetik, akárcsak a botnak, két vége van. S ha majd eljön az idő, az egyik vége igen fájdalmasan koppanhat az én fejemen is.
De ha mégis volna Allah, akkor sem volt, s nem is lesz szándékomban megadóan engedelmeskedni minden értelmetlen követelésének. Szembefordulásomat Allah ősidőktől való akaratával nem tartottam istenkáromlásnak és szentségtörésnek: mert ki ítélheti el azt, aki kikerüli az ütést, még ha nem is közönséges, hanem szent kéz méri is a fejére? Mert vajjon nem igaz-e a közmondást: „Aki eltűri, hogy arcul üssék, azt még ülepen is kell rúgni”.
E felismeréshez apám magatartása is nagymértékben hozzájárult, hiszen az Angara partjára érkezésük után hamar levetkőzte vallási fanatizmusát, sőt anyámról is levetette végre a parandzsát. A kaftánról európaias öltözetre váltott, divatos és drága ruhákat kezdett hordani, gondosan ápolta sötét szakállát, arcát borotválta és mindjobban lehullott róla a durva, a hatalmaskodó.
Anyámnak megengedte, hogy idejét hasznosabban tölthesse, aki ezután szinte egész nap, szobájában ülve, művésziesen varrt ki képeket üveggyönggyel.
A fogadó gyorsan átalakult. Apám felvásárolta egész Moszkváig, a tönkrement nemesek értékes ingóságait, a porcelánnal kirakott értékes szekrénytől, az ezüst teáskanálig. A szobákat nyírfából való bronzveretű ágyakkal és nagy bőrkarosszékekkel rendezte be. Az egykori ivót most a város egyik legfelkapottabb mulatójának tartották. Nem petróleumlámpák világítottak, hanem díszes csillárokba vezetett elektromosság. Sejtelmes, színes fényekben, kínai selyemből szőtt függönyök csillogtak, hímzett párnákkal bélelt faragott székek, és buharai szőnyegek kínálták a kényelmet. A falakat borító élénk szövetek, ha széles napsugár hullt rájuk szivárványszínben égtek, akárcsak felhők az esti pírban.
 A vendégek is kicserélődtek, nem krumpli szagú vodkát vedelők, hanem csiszolt kelyhekből, jégbehűtött mézest ivók népesítettek be minden talpalatnyi helyet.
A jó hangulatról, az örökös, önfeledt mulatozásról, gyakorta megjelenő mutatványosok, zenészek, táncosnők és más ripacskodók gondoskodtak.
Az udvarház végében, amit keskeny folyosón lehetett megközelíteni a mulatóból, kaszinó féle működött, tele mindenféle jött-ment alakkal, szerencselovagokkal, tollas fejdíszekkel felcicomázott kifestett arcú, hívott és hívatlan nőkkel.
Hullott a pénz apámhoz, mint a pelyva.
Közben apám lelkületében is sok minden megváltozott. Elnézve a brokátszarkofágokba fuldokló, kasmírsálakkal, mindenféle szalagokkal átkötözött, zsíros kenőcsökkel kikent nőket és összehasonlítva velük anyámat, rájött kivételes szépségére, s a vásári kofaasszonyok között igazi hercegnőnek tartotta. Amikor megengedte neki, hogy a mulató környékére menjen és alkalom adtán be is lépjen, büszke volt rá, különösen simogatta férfiúi lelkületét, ha vendégei meglátván, egyöntetűen kijelentették
- Micsoda egy szépség! Még a napot is elhomályosítja, aranykoszorút font a feje köré.
Anyám egyre több időt töltött a vendégek között. Különös, de egyben tetsző is volt számára az ő eddigi életétől gyökeresen eltérő vidámság.
Lassan a fogadó vezetésébe is beletanult, és amikor apám úgy döntött, hogy egy szőrmekikészítő üzemet létesít a város másik végében, teljesen rá is maradt annak minden kötelezettsége és felelőssége. Ettől kezdve, esténként sokat olvasgatta a Korán szövegeit: vajon helyes-e, ha nő ilyesmivel foglalkozik?
Láttán felesége talpraesettségét és tehetségét, apám váratlanul arra intette
- Mélyértelmű az a bölcsesség, de mi már kereskedők vagyunk, kétkezű munkások, nem kell már annyit elmélkednünk ilyesmiről, most már egyszerű dolgokat művelünk.
Az emír megboldogult fia ötezerszer is elolvasta azt a könyvet, és még ötezer másikat, végül az istenben való hitet is elvesztette. Minden földet beutazott, megfordult mindegyik nagyúrnál, híres ember volt! De amikor szövőgyárat alapított, kudarcot vallott vele. És bármibe belefogott is, nem fizette ki magát. Így egész életében csak alattvalói adóját emelte föl. Eddig úgy éltünk, ahogy parancsolták. És ha láttuk is: nem azt kell tenni – a dolgokon nem változtathattunk, nem ránk tartozott csak az urunkra. Nem csak cselekedni féltünk saját eszünk szerint, de még gondolkodni sem mertünk, nehogy összezavarjuk a magunk felfogását az urunkéval.
Így a felelősség is kevesebb volt: nem a magunk lábán jártunk, kormányoztak. Felelősség nélkül élni könnyebb, de nincs sok értelme.
Apám szájából ezek a szavak, akár istenkáromlásnak is tűnhettek, de anyámat mélyen megindították és úgy érezte: talán újra szeretni tudná Baglaj béget.
 

 

Tovább »

_Veréb a Bajkálnál 1.rész

 

Irkutszkban már este hat óra volt. Munkanap. A park sétányai a két főbejárat tájékán majdnem üresek voltak, a hunyó nap megaranyozta az utak fövenyét, míg az orgonabokrok már esti árnyékba merültek. Denevérek röpködtek mindenfelé, árván és nyugtalanul. Az útmenti padok majdnem mind üresek voltak, kivéve a kert néhány rejtettebb zugát, ahol fiatal párok ültek szorosan egymáshoz simulva. Mohón szívtam magamba a virágok összevegyülő illatát, a tiszta levegőt, mely a frissen öntözött homokból szállt fel, és a barátomra gondoltam, akivel most itt kell találkoznom, akit valószínűleg meg sem fogok ismerni.
Az 1970-es években ismerkedtünk meg Uszty-Ilimszk környékén. Ő odavalósi volt, én a világ „Ifjú kommunistái”-val érkeztem a Szovjetunió ezen, szibériai részének felvirágoztatására. Nagy nemzetközi építőtábor létesült akkoriban lelkes fiataloknak az Angara folyó mellett, gátak, erőművek, más ipari létesítmények létrehozására. Akkor soha nem jutott senkinek az eszébe, hogy évszázadokkal, évtizedekkel azelőtt egész másfajta táborok épültek - s talán voltak is - a környéken, politikai, faji megkülönböztetés, módosabb származás, más kultúra, a társadalmi összeférhetetlenség alapján nem kívánatos emberek, népek, számkivetettek, száműzöttek számára. Az egykori Irkutszki Kormányzóság területének ilyetén pezsdülő élete sok önkéntes betelepülőnek is otthont adott, kereskedők, hivatalnokok, kalandorok, prém - és aranyvadászok települtek a városokká terebélyesedő falvakba, a tajgából kibúvó birtokokra. Őket persze követte Ázsia söpredéke. Így azután különös helye lett ez a világnak. Csak kevés orosz élt errefelé, akikre csak színesre festett faházaik hívták fel a figyelmet. Leginkább törökök, örmények, tatárok, zsidók, mongolok, kínaiak és Belső-Ázsia sok más népcsoportjai lepték el a környéket. Az életformát nem is orosz, sokkal inkább a törökös kultúra uralta el. Sokan Isztambulnál is törökebbnek festették le a vidéket.
Az újkori építkezések idején is még az akkori szokások formálták a fiatal kommunisták építőtáborain kívüli világot. Sok honfitársamnak fel sem tünt, de én olyan földi világot fedeztem fel a kerítésen kívül, ahol a Hold is nappal járt. Addig azt hittem: a Hold csak azért járja körül a földet éjszaka, hogy a felette sötétlő baldachinon fénylő csillagokban gyönyörködjön. De most már tudom: ha a földön csillagokat vél, nappal is útra kél.
Hogy a halandók közül ki volt a barátom apja és az anyja, akik hússal és vérrel formálták, arról később, de lelke minden bizonnyal akkor született, amikor a Hold korongja az Angarában fürdőzött s a folyó hullámos karjainak ölelésében szerelmeskedett. Az ilyen ember megengedheti magának, hogy minden országban barátja legyen minden olyan ember, akinek szíve van, de őt szülőföldjén nem szerette senki, mert az emberiségnek nincs annyi szíve amennyit gondolnánk.
Egy hajó szirénája éles sípolással hasította át a tavaszi este nyugalmát, és felriasztott gondolataimból, ugyanakkor erős rózsa- és szegfűillat csapta meg az orromat. A padot hátrahagyva befordultam egy nagy sétaútra, amely a kikötő és a part fölött, a domb szélén futott körül. Néztem az ezernyi villanylámpát, mely ott csillogott a kikötőben horgonyzó hajókon. Egyszer csak hallom, valaki a nevemen szólít. Visszafordultam. Egy padon, mely előtt elhaladtam, egy ember ült, ki lábát keresztbevetve szivarozott. Először nem ismertem rá a sötétben, csak amikor felállt és zavarodottan közeledett felém, hirtelen örömkiáltás tört ki belőlem
- Scsorin!...
Kezet szorítottunk és egymás mellé leültünk a padon.
Scsorin, a vásáros – többnyire „limonádés embernek” nevezték portékája miatt, mellyel a vásárokra járt, közismert figura volt a külvárosi mulatós nép között. Ahogy mondta, ma már elfelejtették, eltemette az utolsó harminc év és egy botrányból származó félreértés, amelyet heves vére okozott annak idején.
Középtermetűnél valamivel magasabb volt, szakálla fakószőke, arca nagyon sovány és nagyon ráncos, nagy kék szeme a körülményekhez képest hol szabadon és őszintén, hol ravaszkásan tekintett rám, ott tükröződött benne Scsorin egész élete. Ez a hányatott élet melyet ide-oda ráncigált furcsa és nomád természete, amelyet huszonöt éves korában elkapott a társadalom nyomorúságos gépezete - egy gazdag, szép és mélyérzésű lánnyal való házasság, amelyből egy év múlva gyalázattal borítva, összezúzott szívvel, meghamisított jellemmel szabadult ki.
Minden tisztességes ház el volt zárva Scsorin elöl. És különben is mit tehetett volna a kóborló vásáros, akinek senki előtt nem volt becsülete.
Scsorint mindenki holmi bohócnak nézte, és az is volt: valóban az akart lenni. Kopott - és még ha új volt is – gyűrött ruhájában, városi paraszt külsejével, vasalatlan ingben, gallér nélkül, betyáros lókötő arcával, olyan dolgokat beszélt és művelt, amik mulattatták az embereket, de őt magát lealacsonyították, és megfosztották az emberek tiszteletétől. Ismerőseit a nyílt utcán találó és mulatságos, de sohasem sértő gúnynevekkel szokta illetni, melyek közül sok örökre rájuk ragadt.
Amikor megismerkedtünk egy hűvös, kora nyári napon, szálepdzsi volt. Keleten így hívják a meleg italok utcai árusítóit. A hordozható szamovárt titokban vásárolta egy töröknél, ezzel járta a vidéket, leginkább a vásárokat, később magát is töröknek adta ki. Alkalom adtán az építőtáborban is feltűnt, de itt nem árulta, csak úgy adta a kellemes meleg limonádét, mert teának nem volt nevezhető. Itt láttam meg először. Később a külvárosban is gyakran találkoztunk, ekkor figyeltem fel mókás szokására. Mindenféle alakkal szóba állt, majd beszélgetés közben kihúzott a zsebéből egy szárított nyitott szájú, lapos kis halfejet, és szép csendesen a másik fecsegő kabátja aljára akasztotta. A koma elment, és a járókelők nagy mulatságára, magával vitte végig az utcán a halacskát, mely állandóan a ruháját harapta.
Scsorint eleinte mókáiért kezdtem megszeretni. Némelykor azonban egész különös dolgok történtek, melyek nyugtalanná tették és megzavarták. Előfordult például az, hogy csínytevések és bolondozások javában folytak, amikor Scsorin hirtelen, komoly arccal beszélgetőtársa felé fordult, és szemébe nézett, nyugodt és fölényes tekintettel, olyannal, amilyet egy jámbor, ártatlan borjú szemében látunk. Ilyenkor azt hiszem mindenkit megbűvölt ez a „műveletlen” ember, és mindenki kicsinek érezte magát ezzel a vásári kikiáltóval szemben.
Márciustól októberig a vásárokat járta, télen pedig sült gesztenyét árult.
Amikor megláttam a padon, nagyon megörültem neki, úgy, ahogy bizonyára a patak is örül, ha folyóval egyesül, és a folyó, ha beleömölhet a tenger ölébe. Figyelmesen vizsgáltam Scsorin arcát, nem tudtam eltalálni a korát, még megközelítően sem. Azt azonban mégis észrevettem, hogy halántéka táján hajának halvány szőkesége szürkés-fehérré változott.
- Mit nézel úgy rám? – kérdezte – Nem vagyok eladó.
- Tudom, csak azt nézem, fiatal vagy- e még, vagy már vénülsz?
- Fiatal is vagyok, vén is mint a veréb…
- Az igaz: veréb vagy te, Scsorin.

 

Tovább »

_Szökés Bukharából 39.rész

 

Egyre izgatottabban hallgattam Scsorint
- Néhány nappal később, mikor visszatértünk Bukharába, a bej első dolga volt, hogy így szólt jelenlétemben a két szolgához:
- Elfogjátok kísérni uratokat hetenként kétszer egyórai sétalovaglásra, mindig csak lépésben fogtok haladni, és fejetekkel feleltek érte. Megparancsolom nektek, hogy az első szökési kísérletnél lőjetek a lova hasába.
A szolgáknak nem került sok fáradságába e szeretetre méltó utasítás követése, mert még aznap beteg lettem, és ágynak estem. A szobám valóságos kórteremmé alakult át, két orvos felváltva vigyázott ágyam mellett. Ottakir bej pedig valósággal magán kívül volt. Megfeledkezve főúri méltóságáról, lábam elé borult, és úgy kért bocsánatot.
- Megengedi, hogy elmenjek? – kérdeztem.
- De hisz lehetetlen, édes lelkem! Kérjen valami mást, amit csak akar.
- Nos, hát akkor meg akarok halni. – mondtam és a fal felé fordítottam a fejem.
Igen meg akartam halni. De az ember nem akkor hal meg, mikor akarja.
Három hét múlva elhagytam az ágyat, és hosszú, lassú lábadozás kezdődött, a súlyos idegmegrázkódtatást búskomor levertség követte.
Lábbal tapostam, összetörtem és széttéptem minden ajándékot, mit a bej hozott. Később mégis jött valami változás, valami enyhe, ártatlan és váratlan szórakozás, mely kissé helyreállította zilált szervezetem egyensúlyát.
Tél volt, enyhe andalító tél. Egyedül ültem a szobámban, reggeltől estig egyre csak a parkot néztem magasföldszinti lakosztályom három nagy ablakából. Ételmaradványokat dobáltam ki az ablakon: húst, gyümölcsöt, kenyeret, hogy odacsaljam a madarakat. Csakhamar egy csomó veréb jött, sőt holló is, és én néztem, hogy csipegetik, kapkodják az eledelt. Egy napon meglepetésemre, egy kutya jelent meg a bokrok között. Körül szaglászott, és amikor hívtam, farkát a lába közé fogta, és szomorúan elkullogott, tiszteletteljes távolságban tartotta magát.
Gondoltam magamban:
- Ez is biztosan megízlelte az emberek gyengédségét!
A következő napokon újra eljött, és már kissé közelebb került. Végül lassan megbarátkozott velem. Barátságos szavaimat farkcsóváló válaszra méltatta, de azután eltávozott, megérttetvén velem, hogy egyelőre be kell érnem ezzel.
Igazat adtam neki, mert tapasztalataim alapján magam is erősen elhatároztam, hogy kissé óvatosabb leszek barátaim megválasztásában, ha a Jó Isten majd hozzásegít, hogy újra elnyerjem szabadságomat.
Ez a kutya nagyon előkelő lelkű lény volt. Bár igen kiéhezettnek látszott, finoman evett, és nyilván sértette, hogy a földről kell felszednie ételét. Sokáig rágta meg, amit evett, és sohasem ropogtatta szét a csontokat. Bizonyosan valami nagy bánat nyomta az ő szívét is. Például, miért nem vette igénybe az emberek könyörületességét, hogy táplálékot szerezzen magának? Megbecstelenítőnek tartotta vajon ezt? És inkább kódorgott szabadon, hogy függetlenebb módon jusson eledelhez? Vagy talán undorodott, társainak utálatos összevissza szeretkezéseitől?
Farkasnak kereszteltem el, úgy gondoltam, hogy ez a név megfelel szabad és büszke életének. Tiszteletben tartottam zárkózottságát, ekkor határozta el magát először arra, hogy hátsó lábára ülve szemtől szembe nézegessen.
- Szegény Farkasom! – mondtam neki, kezemet kétségbeesetten nyújtva át a rácson, a bizalom csekélyke jeléért könyörögve. Te végre szabad vagy, míg én fogva vagyok itt a rács mögött. No, gyere ide, Farkas testvérem, hadd simogassalak meg.
Nem akarom azt állítani, hogy Üzbegisztánban a kutyák törökül beszélnek, de annyit mondhatok, hogy Farkasom, miután hosszú heteken át hallgatta kétségbeesett panaszomat, egy napon bátran közeledett felém, mancsát a kezembe tette – és ezen a napon részesültem életem legőszintébb kézfogásában.
Ezzel igen boldoggá tett, és ezután nagyon vigyáztunk meghitt barátságunkra. Kitanítottuk egymást, hogy el ne áruljuk magunkat. Mihelyt meglátta a csukott ablakot, azonnal sarkon fordult és elment. Ha azt mondtam neki: Nos, most menj barátom, és holnap látogass meg újra. – azonnal elindult.
Az az öröm, amit Farkas hozott az életemben, megváltoztatta kedélyállapotomat. Békülékenyebb lettem. A bej azonnal felelt a változásra. Lett két olyan kegye, amely végzetessé vált egész további életemre nézve, és kiszámíthatatlan következményekkel járt.
Először is a bej bevezette házába az alkoholt, melyet eddig úgyszólván nem ismertem, az édeskés ital kellemesen csiklandozta nyelvemet. A ronda mámor hatása alatt agyam elhomályosult, mindezt vigasztalónak éreztem. A bejjel rendszeresen leittuk magunkat, ilyenkor a nap fényét száműzte a súlyos függönyök mögé. És mikor a szobát újra gyertyák világosították meg, és belengte a mirha illata, az őrület újra kezdődött. Ha már a mámor tetőfokára kerültem, négy fiatal lány robbant be, csengettyűs dobokkal és kasztanyettekkel, és szédítő táncba kezdtek. A szívem repdesett az örömtől. Sokáig éreztem szoknyáik halk érintését, szilaj idegen illatok csapták meg az orromat. Az ágyamban a négy utolsó bordélyházi szajha, meztelenül, becézgetett, csókolgatott, nyállal borította arcomat, testemet.
Az orgia után bezárkóztam szobámba. Farkasnak meggyóntam, hogy mennyire süllyedtem.
Elhatároztam, hogy felakasztom magam. Magamhoz kérettem uramat, hogy megmondjam neki, ha nem bocsát szabadon, tervemet minden eszközzel végre fogom hajtani. Azt felelték, hogy a bej tíz napra elutazott. Ez a hír nagyon meglepett, és nagy megkönnyebbülést szerzett nekem: rögtön újraébredt bennem a szökés terve.
A bej távozását követő napon a parkban sétáltam, szolgám kíséretében, mikor hirtelen eszembe ötlött a kérdés: hol jön be a kutya? Óvatosan körülkémleltem minden talpalatnyi helyet, a sűrűben a távoli fal alján nemrég keletkezett omladék volt, amelyen át kényelmesen ki lehetett jutni a környező mezők legelhagyatottabb részére. Megjelöltem a helyet. De hogyan lehetne az erős tölgyfába ékelt vasrácsokon keresztüljutni? Zsebkéssel az ablakkeretet farigcsálni meddő fáradság!
Hajnali két óra volt. Síri csend az egész házban.
Gyorsan forgácsot és papírt halmoztam fel az ablakrámában és meggyújtottam. Egész testemben remegve, rémülve néztem, hogy mit cselekedtem, és láttam hogyan marják az ablak fáját a lángok, hogyan telik meg a szoba füsttel, és világosodik meg a park. Végső erőfeszítéssel megfogtam egy piszkavasat, kirántottam vele a két rudat, aztán lázas sietséggel magamhoz kaptam kincseimet, leugrottam a parkba, és lélekszakadva futni kezdtem a fal felé. Átgázoltam a bokrokon, összetörtem az ágakat, véresre téptem arcom és kezem, végül ujjongó kiáltásra fakadtam: megtaláltam a kijárót, és egy ugrással a szabadban voltam!
Két órával később, jó ezüstjeim segítségével, a szamarkandi úton jártam. Visszanéztem: egy tűzvésszel több Bukharában, mit számít ez!
Szabadulásom napján a törökös helységbe Iszfara-ba érkeztem, és egy vendégfogadóba háltam meg. Két nappal később Tarazban aludtam, és egy hét múlva Karakol-ban a kék vizű tó partján, egy kávéház teraszán szívtam jó nargilémat.

 

Tovább »

_Semmirekellők 2.rész

 

Hogy Scsorint egyáltalán megismerhettem azt honfitársaim ostobaságának köszönhettem. Féleszűnek tartották, amolyan idiótának, akit gyakran kigúnyoltak, és ha megszomjazván citromos vizére vágytak, kaviccsal dobálták szálepjét (bádogtartály ), vagy görbült hátát. A szálepdzsi, eleinte úgy tűnt nem sokat törődik ezzel, de lelkében már érlelődött sajátos válasza.  
Scsorin valami tisztességesebb foglalkozással szerette volna keresni a kenyerét, ekkor egy örmény cukrászinas azt ajánlotta neki, változtasson mesterséget. A száleppel sohasem fog annyi pénzt keresni, hogy hathónaponként tíz rubelt csatolhasson a majdani menyegzőjének költségeihez, a szálep nem hajt annyi aranyat, mint az ő kártyajátéka „Itt a Király, hol a Király”.
Az építőtáborban egy alkalommal arra lettem figyelmes, nagy tumultus vette körül s indulatos kiabálással próbáltak szót érteni vele, szedett-vedett ruháját ráncigálták, valami miatt így kívánták jobb belátásra téríteni. Mint kiderült, leendő barátom „Itt a király, hol a király” játékra bírta rá egyik honfitársamat, a dunaújvárosi kohó egyik KISZ titkárát. A fölényes magyar persze jó néhány rubelt vesztett, amit azon nyomban visszakövetelt. Csalással vádolta a limonádés embert, akinek esze ágában sem volt visszaadni a pénzt. Amolyan alkalmi bíróként léptem közbe és azt javasoltam a kohásznak, hagyja a pénzét a fenébe, ennek fejében kérje meg a szálepdzsit, tanítsa meg neki is ezt a játékot, sokkalta több pénz szerezhet ezután.
Scsorin rám nézet, szemében ekkor pillantottam meg először azt az ártatlan borjú tekintetet.
Néhány nap múlva a városban találkoztunk. Éppen egy jól öltözött zsidó kereskedő ezüst cigarettatálcáját készült meglovasítani, de amikor meglátott, véletlenül abba a kabátzsebébe csúsztatta, amelyik éppen lyukas volt, így a dózni az utca kövén landolt, nagyot koppant. Mire a lóvátett kereskedő felocsúdott, a svihák a cigarettatálca után kapott, felemelte, megtörülte, bocsánatot kért
- Ó, be ügyetlen vagyok.
 - Nem baj, uram. - felelte a meglopott.
És amikor a tulajdonos zsebébe akarta dugni, melléje csúsztatta. A szegény doboz, újra a járdán landolt, de akkora már a kifigurázott alak messze járt.
Ezután Scsorin már nem tévesztette el kabátjának foszladozó zsebeit. Felém intett, és magához hívott. A sarki ivóba invitált, fél liter bort rendelt, és miután koccintottunk, kiment az udvarba és aznap nem jött vissza többé.
Jó néhány nap telt, amíg újra egymás elé kerültünk. Az építőtábor műszaki irodájának az oldalánál, az árnyékban vettem észre, a kohász és néhány kártyalap társaságában. Amikor meglátott gyorsan összeszedte motyóját és hozzám sietet. A KISZ titkár, akit ott hagyott, mint eb a szamarát, gúnyosan felénk bökte – semmirekellők.
Honfitársam úgy gondolta méltán hordhatja fenn az orrát, hiszen brigádvezető volt, amit annak köszönhetett, hogy KISZ tagsága mellett párttag is volt, és amolyan okostojásnak hirdette magát. Sajátos módon nem azzal kérkedett, hogy maga kohómérnök, hanem hogy apja a dunaújvárosi OTI fogorvosa és hány tömést készített számára a legújabb alapanyagokból.
Dühös lettem erre a fennhéjázó ifjúra: mert más országba kerülök, azért már mindjárt semmirekellő volnék, a limonádés pedig mert nem a származását és azt kiáltozza minden utcasarkon hány foga hiányzik a szájából, nem is lehet más csak semmirekellő?
Scsorinnal egymásra néztünk és azt hiszem ekkor döntöttük el, hogy egymás barátai leszünk.
Másnap a városban számomra váratlanul, szabályosan egymásba botlottunk.
A Francia Dassault cég mérnökei irányították az építkezést, egy emeletes rönkházban laktak, az irodájuk is ott volt. A magyar csoport megérkezésekor rögtön tolmácsot választottak maguknak. Rajtam kívül egy másik, győri fiatalembert is eléjük vittek - csak ketten voltunk a háromszáz fős csoportban, akik franciául is beszéltek. Amíg felváltva beszéltettek bennünket, egyikük, egy mérnöknő gyakran a társaihoz fordult, valamit sugdolóztak egymás között, végül intett, hogy hagyjuk abba, ekkor mélyen a szemembe nézett és megkérdezte
- Que lui-même combien d'année les jeunes hommes ? ( Maga hány éves fiatalember? )
Amikor feleltem a kérdésre, megelégedettség ült ki az arcára. Engem választott.
Ettől kezdve eleinte ritkában hívattak a mérnökök, majd egyre gyakrabban a mérnöknő.
A házból kilépve Scsorin termett előttem, hirtelen karon fogott és az örmény cukrászda felé vonszolt. Mialatt a rózsafagylaltot nyalogattam - amit az ismerősétől a cukrászinastól volt kénytelen rendelni, a tulajdonos nem volt hajlandó kiszolgálni őt – kérdőre vont
- Csak nem valami buta nőt varrsz a nyakadba, ezek a francia nők ráadásul házinyúl természetűek is, nem hagynak békén gyengéd érzelmeikkel, és ilyenkor a szobájukból trágyadombot csinálnak. Ne hagyd, hogy rávegyen kis maflákat fabrikálni, a világot rabszolgákkal megtölteni, hogy aztán te legyél a kis tyúkok rabszolgája!
- Ugyan, Scsorin még nem is ismerjük egymást, máris féltékeny vagy?
- Hát bizony megszerettelek, mert eszesebb vagy nálam, tanultabb, s mert nem tűröd a nyomort.
- Képtelenségeket beszélsz!
- Nos, hát igenis én a barátod akarok lenni. És boldog leszek, ha az lehetek.
Hangja úgy csenget, mint egy papnak a templom kupolája alatt.
- Hallgass! – mondtam és megfogtam a limonádés szagú karját.
Ekkor törökül kezdett beszélni, talán, hogy ne érthessem fájdalmát. Egyszer a fejét fogta vaskos tenyerei közé, máskor könyökére támaszkodott, élesen csattogtak szavai, mint kardpengék a párviadalban. A török nyelv magánhangzói úgy búgtak Scsorin szívében, mint az oboa jajongása, és a sok mássalhangzó, mint dobpergés riasztotta az én szívemet.
Sírva fakadt és zokogva mondta
- Én egyike vagyok azoknak, akiket ez az egész természetellenes élet nyomorított meg. Minden, de minden természetellenes, erőszakos és bűnös volt az életemben, ennek a nagy romlottságnak mérges környezetében nőttem fel. Pedig nem volt nekem erre hajlamom.

 

Tovább »

_Pirinka 3.rész

 

A rózsafagylalt lassan teljesen elolvadt, Scsorin arcán lassan kisimultak a vonások, megszelídültek, nagyon nyílt, fénylő, de kérdő szemmel tekintett rám.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Baj az nincsen, az üzletem sem megy éppen rosszul, de ebben a pillanatban nagyon bosszankodom.
- Eddig úgy láttam ritka dolog nálad, no és miért bosszankodol? Kevés a citrom?
- Nem a citrom, hanem a becsületes svihák, az kevesebb lett.
- Hisz ez ellentmondás: a svihák az nem lehet becsületes.
- Azt hiszed? No, én tudok egyet.
Scsorin előrehajolt és mereven nézett a földre. Éreztem, hogy komolyan beszél és kíváncsi voltam a folytatásra. Noszogattam bökje már ki, mit akar.
- Nem mondanád meg nekem, hogy miért van szükséged egy ilyen svihákra?
- Azért, hogy elkísérjen pénteken az edamai vásárra. Tulajdonképpen nem is a magam számára kell, de a dolog egyre megy. Tudod, a vásárra eddig mindig a cukrászinas kísért el, egymás mellé szoktunk telepedni, ő fánkot sütött. A parasztok fánkot esznek, megszomjaznak, és ekkor itt vagyok én a limonádémmal, szükség esetén egy marék só a tésztába. Nos, a cukrászinas nem ér rá, a helyettese már megvan a kis Pirinka, de ő nem hagyhatja ott a sütőkemencéjét, kell valaki még, aki összeszedi a kopejkákat. Már napok óta keresem ezt a becsületes svihákot. Azt hiszem egyre kevesebb a remény.
- És jó vagyok én arra, hogy én legyek az a becsületes svihák, akit keresel?
Scsorin felemelte a fejét.
- Komolyan beszélsz?
- Sviháki becsületszavamra! Elkísérlek benneteket!
Azt akkor még nem tudtam, hogyan teszem magamat szabaddá a hét végére. Az építőtábor szállásterülete nem volt lezárva, de a táborparancsnok engedélye nélkül ilyen hosszú időre nem távozhattam csak úgy ukmukfuk. Azt pedig, hogy egy vásári csalónak segédkezem több mint száz kilométerre az ifjú kommunisták táborától, nem mondhattam a szilárd, és tiszta kommunista erkölcs védelmezőjének.
Végül a francia mérnöknő sietett segítségemre, aki írásban kérte a parancsnokot: hétvégére küldjön az északi ellátó bázisra fontos vizsgálati eredményekért. Mielőtt utamra engedett a bögyös, negyvenes hetéra, logarlécével a fenekemre paskolt és kikötötte: ha visszatértem, az elmaradt órákat duplán számon kéri.
Nem mondtam meg a barátomnak milyen súlyos árat kell fizetnem az ő néhány kopejkájáért, ennek ellenére jókedvűen tértünk be indulás előtt a szófukar görög Panagulis boltjába. A rosszul kivilágított bolthelyiség egyik szögletébe telepedtünk
- Rosszul megy az üzlet. Nincs meleg, így a limonádénak sincs keletje. Megeszem, amit spóroltam, és a maga cukrát is. Ugye értjük egymást? Ez egyszer még nem fizetek, jó lesz? Úgy csináljuk, ahogy szoktuk: ha meghalok, maga veszít tíz kopejkát.
A kereskedő fukar volt, de jó emberismerő. Egy kézszorítással, mely éppoly száraz volt, mint maga az ember, megadta a hitelt.
Kint az utcán Scsorin odaköszönt valami távoli ismerősének, szóviccet csinált és elkezdett fél lábon ugrándozni, a fülembe súgta
- Becsaptam a görögöt, becsaptam.
- Nem csaptad be: fizetni fogsz!
- Igen fizetni fogok, ha meg nem halok. De ha meghalok az ördög fog neki fizetni.
- Ha meghalsz az más, de ha azt mondod becsaptad és nem fizetnél, becstelen lennél.
- Talán az is vagyok.
- Most engem akarsz becsapni, te nem vagy becstelen.
- Sajnos az vagyok!
Tovább akart menni, de én megmarkoltam a kabátját, visszatartottam és fojtott hangon lihegtem
- Maradj! Meg kell mondanod az igazságot! Két embert látok benned, melyik az igazi? A jó vagy a rossz?
- Nem tudom. - durván kitépte magát a kezemből.
- Hagyj békét! – kiáltotta dühösen. De egy kicsit később, mivel azt hitte megsértett, hozzátette
- Majd megmondom, ha benő a fejed lágya.
Megcsókolt és délig, az indulásig elváltunk.
Összeszedtem egypár dolgot, aminek szükségét éreztem aztán siettem a Milisin utcába. Az utca összes szomszédasszonyának jelenlétében érkezett meg Scsorin taligájával, amelyen rajta volt egész felszerelése: a víztartónak használt hordó, a limonádés hordócska, a cukor, citrom, poharak stb. A cukrászda előtt az inas segítségével felrakta a fánksütéshez szükséges szerszámokat: egy asztalt, egy kis kályhát, egy nagy üstöt, két zsák lisztet, több kanna olajat és egyéb kellékeket.. Beszereltek a taligába egy három személynek való ülést is, végül egy girhes lovat kötöttek elé és útnak indultunk a fánksütő lányért. Barátom, hogy megkíméljen a nézők gúnyolódásától nagy ponyvát terített rám.
Pirinka az orosz filmekből jól ismert parasztlányka volt: fiatal, tejfölösen szőke, hosszú hajjal, nőiességében kifejlett, a buzakévéket röptében elkapó, örökké csacsogó madárka. Scsorin szerint igen öntudatos, a férfiakat csak vízhordásra tűrte meg maga körül, szüzességét pedig nagyanyjai felügyelték.
Amikor kasmírkendőjével a fején, olcsó szövetblúzában, zsebkendőjével a jobb kezében, baljával kissé felemelte a szoknyáját és a bakra közénk furakodott nem igazán értettem barátomat, miért éppen erre a szívdöglesztő lánygyermekre esett a választása. Tapasztalatom szerint az ilyen lányka csak port kavar az úton.
Mielőtt a limonádés barátom a lóra csapott volna ostorával, megkérdeztem
- És meddig tart az utazás Edamáig?
- Egy nap és két éjszaka a szekérút, a ló lépésben megy vagy trappban, aszerint, hogy milyen a bor a kocsmákban. – felelte a nemcsak kívánatos, de okos Pirinka még mielőtt Scsorin megszólalhatott volna.
Az országúton döcögő taligán ott kuporogtunk hárman, a barátom most éppen lépésben hajtotta a lovat, a lány orosz dalokat énekelt, én pedig reszkettem, de nem a hidegtől. Talán félelemből? Az életnek e két nemtője között szorongva, azért remegtem, mert a végzet leheletét éreztem, a sorsomat, mely nemcsak az edamai vásár felé hajt most, hanem életem nagy vására felé is, pedig még alig kezdtem élni.
 

 

Tovább »

_Szibériai kocsmák 4.rész

 

Sokáig mentünk a viharos alkonyat visszfényében az országúton, mely nyílegyenesen húzódott a fák, szántóföldek között. Amikor Pirinka végre elhallgatott, Scsorin zendített rá, siránkozó hangon egyre énekelte örmény nótáit. Sokáig hallgattam mindkettőjüket, semmit nem értetem énekeik szövegéből, de mindent kiéreztem dalaikból. Lassan befedett bennünket az éjszaka.
Az úton falvak, és majorok bukkantak fel, új falvak és új majorok, nyomorult, sötét fészkei bánatnak vagy boldogságnak, melyről nem tud a világ. A kocsira akasztott lámpás fényében, mely reszketegen imbolygott ide-oda, az orosz falusi nyomorúság éji látományai merültek fel, megvilágosodtak, aztán eltűntek örökre: dühösen ugató kutya, függönydarabka, mely egy kis ablak elöl húzódott félre, öreg kunyhók, az időtől megfeketült, omladozó tetővel, törött kerítésű udvarok.
Körülbelül kétóránként Scsorin megállt egy-egy kocsma előtt, megtörölte a ló szemét, meghúzta a fülét, ráakasztotta az abrakos tarisznyát, rátette a takarót, és aztán Pirinka és az én kíséretembe zajosan bevonult a kocsmába. Benn hangos volt, léha és hencegő, tréfás nevekkel szólította az embereket, és némelykor megengedte magának azt is, hogy barátságosan rácsapjon egy-egy parasztember sipkájára. Azután rendelt egy liter bort és egy poharat, elkérte a kocsmáros dohánytálcáját – előbb persze megbizonyosodott afelől, egyáltalán érdemes-e – cigarettát sodort, és köszönet helyett komoly arcot vágva a földre ejtette a szelencét. A kocsmáros sietve a dolgára, már nem is látta többé.
Micsoda egy csirkefogó, és mennyi lármát csap, csak verést ne kapjunk, gondoltam magamban. Ez a lárma valahol csendet akar teremteni, ez valamit takarni akar, csak azt nem tudtam, hogy mit. Annyi bizonyos ez az ember rejteget valamit.
Hétórai út után, melyet majdnem mindig lólépésben tettünk meg, a taligán elcsigázottan, éjfél felé beértünk egy nagy faluba. Finom eső szitált, és nem lehetett egyebet látni, csak az őrjöngve csaholó kutyafalkát, mely dühösen támadta a lovat. Scsorin kíméletlenül közéjük csapott az ostorral, és biztos kézzel hajtott egy kapu felé, melynek a ló fejjel nekiment, úgy, hogy majdnem bedöntötte. Még a bakról kiáltotta
- Golovin!...Golovin!
És amikor hosszú várakozás után végre megjelent egy fekete árnyék, hogy kinyissa a kaput, tréfásan káromkodva hozzátette:
- Azt a húsvétevangéliumosszentapostolát! Tán azt akarod, hogy esővízből csináljunk fánkot és limonádét? Nyisd ki hamar, te vén lókötő!
Az ember, akihez ezt a megszólítást intézte, motyogott valamit a fogai között, és megfogta a lovat a kantárszárnál. Kifogták az állatot, a taligát pedig betoltuk a színbe. Aztán beléptünk, persze a kocsmába, ami ugyanolyan volt, mint a többi, itt is jókat ehettek, meg ihattak, jókat mondhattak és rosszat, aszerint, hogy milyenek voltak az emberek, milyen korúak, és főleg aszerint, hogy milyen volt itt a bor.
Scsorin mivel üres volt a helyiség csak röviden nyilatkozott:
- Vacsorázzunk meg jól, de ne pazaroljuk az időt fecsegéssel. Megpihenünk hajnalig, és tovább megyünk. A nehezebb részén már túl vagyunk. Holnap reggel, pihent testtel és pihent ésszel, mikor a folyó mentén haladunk előre, majd mesélgetünk egymásnak, és nézzük, hogyan kel fel a nap: mert szép időnk lesz holnap.
Rántottát szolgáltak fel neki, tizenkét tojásból, füstölt szalonnát, túrót, és olyan bort, amitől az embernek kedve kerekedik, hogy ha lett volna kalapját is kipenderíthesse az ablakon. Pirinkával mi kevesebbel is beértük. A koccintás közben Golovin megkérdezte Scsorintól:
- Ugye, az edamai vásárra mégy?
Scsorin igenlően bólintott, Golovin tréfálkozva folytatta:
- Még mindig szaharint használsz cukor helyett és citromsavat citrom helyett?
Scsorin a szeme közé nézett, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, azután nyugodtan mondta:
- Hát te vén disznó, még mindig spirituszból és kútvízből kotyvasztod a vodkát, hogy megmérgezd a parasztot és meghizlald a pénzeszacskódat?
A viccelődés végén felkeltünk, a gazda gyufát és gyertyát vett elő, és felvezetett bennünket a padlásra, melynek felső része félig volt tömve szénával. Egy óriási gyékényt terítettünk a padlóra, és úgy ahogy voltunk, ruhástul, Pirinkástúl rávetettük magunkat nehéz gyomorral és kissé kábultan a bortól és a fáradtságtól. Öt perc múlva mind a hárman aludtunk.
Nem tudtam hány óra van, de a sötét éjszakában egyszer csak azt éreztem, hogy egy kéz megérinti a vállamat és aztán az arcomat. Amikor álomittas szememet egy pillanatra felnyitottam, alig emlékeztem rá, hogy egy idegen padláson vagyok. Megpróbáltam újra elaludni. De mi ez? A kéz újra végig simít rajtam, és ugyanakkor egy forró csókot éreztem a jobb arcomon. Egészen felébredtem, csendben maradtam és elmélkedni kezdtem. Mi az ördögöt jelentsen ez? Igyekeztem pontosan visszaemlékezni hogyan is helyezkedtünk el a gyékényen: Jobb kéz felől a limonádés barátom, balra egész távol tőlem Pirinka. Hogyan? Scsorin megcsókolt?
Kínos gondolat vert gyökeret az agyamban, olyan kínos, hogy rögtön szabadulni igyekeztem tőle. Bizonyára csak álmodom. Lehetetlen.
Egy pár perc múlva éreztem, hogy Scsorin keze többször egymás után a mellemhez nyúl. Megdöbbenve, fojtott hangon, de mégis elég hangosan megkérdeztem:
- A tárcámat keresed? Tudod, hogy nem dohányzom!
A limonádés felkönyökölt, megfogta a karomat és izgalomtól reszketve súgta a fülembe:
- Hallgass!
- De hát mit akartál? Te csókoltál meg az imént? – emeltem fel a hangomat.
- Hallgass! Ne kiabálj! – és erősen belecsípett a karomba.
Néhány percig csend és rettegés uralkodott, aztán hirtelen Pirinka megszólalt, törökül beszélt, röviden kérdezett valamit Scsorintól. Többször szót váltottak aztán indulatosan veszekedni kezdtek. A koromsötét éjszakában élesen csattogtak a haragos szavak. Amikor Pirinka oroszra váltott Scsorin betapasztotta nagy tenyereivel a száját:
- A szüzmáriádat, törökülj beszélj, nehogy megértsen egy szót is.
Kettétörtem a civakodást:
- Scsorin! Miért tetted ezt?
- Hogy miért? Hát azért édes barátom, mert becstelen vagyok! Mondtam már neked.
- Ez több becstelenségnél: ez természetellenes bűn.
Scsorin nem válaszolt. Cigarettát sodort, az arca a felismerhetetlenségig megváltozott. Szája és orra megnyúlt, a szeme beesett, a bőre színe kísérteties volt.
Kint kutyaugatás, kakaskukorékolás töltötte meg a levegőt és a hajnalt.
 
 

 

Tovább »

_Lánykérőben 5.rész

 

Korán reggel tovább indultunk az Edamai vásárba. Scsorin és én a bakon, szótlanul, Pirinka a taliga hátsó saroglyán csinosította magát. Téglaporból és faggyúból kevert kulimásszal kente be mindkét ajkacskáját, lisztel púderozta be az arcát, és a kályha rostélyairól lekapart korommal festette be a szemöldökét, még a szempilláira is jutott belőle. Amikor derekáig érő, aranylószínű haját két copfba hajtogatta, és közénk furakodott, Scsorin morcosan ránézett:
- Mi a fészkes fenének mázoltad így be megadat, csak holnap érünk a vásárba?
Na, nesze-e, itt a gyeplő, hajts te! Mi hátraheveredünk, úgy kényelmesebb.
A barátom most, hirtelen úgy viselkedett mintha a lányka apja lenne. Hamar megtalálta a kiutat, hogy eltávolítsa a két férfitest szorításából. Pedig Pirinkának esze ágában sem volt hajtani a lovat, azt hiszem, csak tetszelegni akart.
Amikor a két liszteszsákon elnyúltunk, meg is kérdeztem Scsorint:
- Tényleg, ha nagynénjei olyan szigorúan fogják, ahogy mondtad, hogy-hogy elengedték két férfival ilyen hosszú időre?
- Azt nem tudták, hogy te is jössz! Ha megtudták volna, hét lakatot akasztottak volna rá, és nem hogy a vásárba, de még a konyha kamrájából sem engedték volna ki. Amikor megkérdezték miféle emberforma az ott a bakon ponyvával letakarva, azt válaszoltam nekik, csak egy új limonádés hordó, amiből gázzal kell kinyomatni citromos levet, a szelepek kényesek, óvni kell az esőtől. Szerencsére inkább bábaasszonyok azok, mint műszaki zsenik, így aztán csak annyit mondtak: majd ha visszajöttem, kínáljam meg őket is a pezsgőző savanyúvízből. A lány gyakran segédkezik, utazgat velem ere-arra, de hazajövet amikor megvizsgálják tetőtől- talpig, mindent rendben találnak rajta, egy haja szála sem görbült meg. Így aztán engem nem is tartanak férfinak. De figyelmeztetlek, Pirinka olyan lány, aki azt sem tudja milyen fán terem az angyalbögyölő, de ha megtudná, a nyanyák még sírjukban is azzal foglalatoskodnának, hogy a földkerekség összes erdejét pusztává változtassák!
Nagyokat döccent a taliga, néha meg kellett igazítanunk ezt-azt, hogy el ne veszítsük. Amolyan kényszercselekvések voltak ezek a fájdalmas vallomás előtt.
Scsorin, azt hiszem egész indulásunktól mostanáig azon törte az agyát hogyan is kezdjen bele mondandójába. Végül elkezdte:
- Az éjszaka történtekért őszinte bocsánatot kérek tőled, de nem meghunyászkodva. Azt mondod természetellenesség, hisz mindennap megtörténik ilyesmi, mindenütt körülöttünk és senki sem lázad miatta. Általános életszokás lett ez már. Szomorú, ha az embernek akarata ellenére önmagáról kell beszélnie. Azért is beszélek, mert én az erkölcstelen ember, életleckét akarok adni neked, aki erkölcsös vagy, és az életet mégsem ismered olyan nagyon jól, mint talán gondolod.
Nem olyan régen tértem vissza szülőföldemre. Nagyon megviselt nővérem regényes elvesztése, és az elrontott élet, amelyet folytattam, amikor nővéremet a fél világban szüntelenül kerestem. Talán egyszer, majd erről is beszélek, ha kíváncsi vagy rá – nagyon mindegy nekem.
Huszonegynéhány éves lehettem akkoriban, volt egy kis pénzem, három keleti nyelvet beszéltem, de az oroszt majdnem teljesen elfelejtettem. Azok az emberek, akik gyermekkoromban találkoztak velem, nem ismertek meg, idegenszámba mentem. Hogy mi hívott vissza hazámba? Semmi, mert már nem voltak gyökereim abban a rögben melyen születtem, és mert jól éreztem magam idegenben. De mindez csak a látszat volt. Szabad, kóbor, de romlott életet éltem. A nőt csak, mint nővért és anyát ismertem: a feleség és szerető idegen fogalmak voltak számomra. És amellett forrón vágyódtam utánuk, de nem mertem megközelíteni őket. 
És amellett forrón vágyódtam utánuk, de nem mertem megközelíteni őket. Nem tudom rászánni magamat az első lépésre. Csak az olvasmányaimból tudom mi az a szerelmi vallomás. Ha biztos lennék egy nő szerelméről, szívesen térdre esnék előtte, megmondanám neki, hogy szeretem, akár négykézláb, akár háton fekve is. Nekem kell, hogy a nő jelt adjon a közeledésre, hogy egy titkos sürgöny által megígérje a sikert. Enélkül mindörökre távol maradunk egymástól.
Ha valakinek hiányzik a fél lába vagy karja, senki sem gyalázza érte, mindenki csak sajnálja, de ha valakinek a lelke van megnyomorítva, mindenki visszaretten tőle, és senki sem érez könyörületet iránta! Pedig pont ez nincs meg az ilyen sajnálni való embernél, amire leginkább támaszkodhatna az életben. Nálam sem volt meg. Azért tértem vissza ide. Azt hittem itt az érzések egészséges életen alapulnak. Meg is kaptam, de éppen annyira, hogy egy pillanatra megismerhettem, és csakhamar gyalázatos módon megvonták tőlem, hogy újból visszataszítsanak a romlásba.
Amikor hazatértem, titokban lettem limonádés ember, jártam a városokat messze innen, senki nem tudta mi a foglalkozásom. Töröknek adtam ki magam, épp csak ennyi bepillantást engedtem dolgaimba. Keveset dolgoztam, a tartalékpénzemre támaszkodtam, melyet az övemben őriztem. Aztán új ismeretségeket kezdtem kötni. Úgy öltözködtem, mint a jómódúak, bőkezű voltam. Egy napon Sibirszkojéban a Kalimer utcában valami jó borra akadtam, és ráakadtam arra is, amit visszatérésem óta kerestem: a bort némelykor a kocsmáros lánya szolgálta fel. És én hűséges fogyasztója lettem ennek a jó bornak, és egyben martaléka azoknak a lángoknak, melyek szép bálványom fekete szemében lobogtak. Nagyon óvatosan viselkedtem, mert a család puritán volt és gazdag, azon felül nem szerette az idegeneket, bár vagyonát nekik köszönhette. Sebtében eltemettem Scsorint és a szálepet, és átalakultam Maris Salaskutasinak a „szamarkandi fémcikkek árusítójának”. A név és a foglalkozásom tetszett a famíliának. A vendéglősék előzékenyek és figyelmesek lettek irántam. A lány anyja már nem élt. Az apa öreg, rideg, reumás ember volt. 
Hatvan év körül járt, látszott, hogy nem ő gondozza magát és nem maga öltözködik, a nagynéni gombolja be, tűzdeli, fésüli. Ritkán múlt el nap anélkül, hogy szép, középen egyenes hajválasztéka össze ne borzolódjék, vagy a nyakkendője félre ne csússzék. Képtelen volt törődni toalettjével s éppen ezért reggel mindig elegánsabb volt, mint este. Nehéz szemhéjai majdnem állandóan zárva voltak és hunyorogtak, szeme alakjai felettébb hasonlítottak a disznóéhoz. Boldog-boldogtalannal kezet fogott. Első találkozásunkkor a kézfogásunk hosszú, nagyon hosszú, a bejárati ajtónál kezdődött, a hosszú folyosón folytatódott s az étkezőasztalnál is tartott.
Egy idő után meghívtak családi vacsorára.  
Nagyban készültem az első vizitre. Azzal a biztos tudattal mentem hozzájuk, hogy imponálni fogok. Úgy véltem nyárspolgári családba pottyanok, vagyis olyan emberek közé, akik másképpen gondolkoznak, mint én. A kultúra fellegvárainak hittem az ilyen házakat, ezért alaposan felkészültem az orosz irodalomból és zeneművészetből. Elhatároztam, hogy idézni is fogok ismert és kevésbé ismert írókat, s talán néhány dallamot terjedelmes zeneművekből. Megismerkedtem a nagynénivel, aki a házban az anyát helyettesítette, és állandóan szemmel tartotta a lányt. Néha amikor a lány ujjai hegyét az enyéimhez érintette, gyorsan leküldte az üzletbe.
- Szaladj le egy kétrubeles mandulatortáért. – mondta Yolintának.
Amikor beszélgetni kezdtem vele, rögtön kimondtam Puskin és Tolsztoj nevét. A nő erre bevallotta, hogy egyiket sem ismeri, s én ahelyett, hogy szigorú vagy részvevő arcot öltenék, mint az, aki valami tudatlanságot fedez fel, hanyagul annyit mondtam:
- Sebaj!
Hanyagul ismételtem, hogy sebaj, és dicsérni kezdtem a nagynénit, aki semmit sem tudott. Amikor pedig felállt, majd a zongorához ült és megkérdezte: zongorázzék-e?
- Helyes, zongorázzék, de csak egy ujjal. – válaszoltam.
Később végre rátaláltunk egy olyan könyvre, amelyet viszont én nem ismertem, nem titkolta, hogy a szebb helyein szemét elöntötték a könnyek, ennek okán életének keserűségéről beszélt. Ekkor arra gondoltam: sokat szenvedhetett. Az életét egy hordóhoz hasonlítottam, amely ide-oda gurult, most a mélyén seprű ül, s öt perc multán, hogy a nőt dicsértem, aki semmit sem tud, halkan dicsőíteni kezdtem a nőt, aki mindent tud. Eközben észrevettem, hogy olyan foglalatosságba kezd, amihez bizonyára a legjobban értett, gombokat varrt a férfiak alsónadrágjára, most rájöttem: legjobb lesz, ha visszatérek önmagamhoz. Hamar azt állapíthattam meg: egyre élvezem a hazugságaimat, és nézem, hogy emelkedik a háziak csodálkozása irántam, mint a higanyoszlop.
Itt azt állapíthattam meg, hogy mindig jó, ha az ember csak félig hazudik. A vacsoránál tudniillik jelen volt az öreg két fia is, tagbaszakadt, erős legények, mint valami bakák, akik a villát dugóhúzóvá csavarják, lám éppen szamarkandi szőnyegekkel és rézárukkal kereskedtek. Szerencsére jobban ismertem Szamarkandot és a mesterségüket, mint ők maguk, mert gyakran adogattam már el odavaló szőnyegeket és vésett vörösréz tárgyakat. Vacsora közben különféle históriákat meséltem életemből, és nyomatékosan rámutattam arra, hogy mennyi szomorúságot takarnak a híres szamarkandi szőnyegek és dísztárgyak. 
Elbeszéléseim mulattatták a kisasszonyt, és könnyeket csaltak szemébe, de a többieknek kemény szívük volt, őket a történetekben nem sok minden érdekelte. Ez nagyon visszataszítóan hatott rám, már-már elmaradtam a háztól, de kellő időben eszembe jutott: nem azért járok oda, hogy az egész háznépet vegyem el feleségül. A leány ízlésemre való volt, és én őt akartam elvenni. Két hónappal később már szinte családtagnak tekintettem magam. Fullasztó volt a levegő ebben a házban, ahova alig járt valaki, de az egyetlen, akit ez a légkör valóban fojtogatott, az a melegszívű teremtés volt, akit szerettem. Minden este két-három órát töltöttem vele, mesélgetésekkel, tréfálkozással, és gyakran szép, szomorú keleti dalok éneklésével is. A nénit és az apát elszórakoztatták ezek a dolgok, de a leányt erősen megragadták, nem tudott betelni velük, többet és többet kívánt. Az apa elkergetett a boltból minden vendéget, aki zajt csapott, száműzött minden lármát, amíg meséltem. Mind ritkábban nyitott ajtót egy-egy fogyasztó. A hátul üvegajtóval elkerített söntésben a néni, aki mindenese volt a háznak, fehérneműt foltozott, és függönyön át ügyelt a gyöngén világított boltra. A kisasszony hímzett vagy csipkét horgolt, míg az apa a fülkében ágyán hevert, szunyókált, sóhajtott egyet-egyet, és némelykor hallgatta elbeszéléseimet. Olyan buta ember volt, hogy a butasága egy birkát is kétségbeejtett volna. Mellette ültem a díványon, és mindenfélét beadtam neki, ami terveimnek használhatott, és ő mindent szentül el is hitt.
 

 

Tovább »

_Rémült szerelem 6.rész

 

Scsorin folytatta:
- Az orosz kocsmárosnak, valami jó eszű, ügyes emberre volt szüksége, aki folytassa az üzletét, és azt az embert bennem látta. Tudjuk az orosz ember nem kereskedő, csak a föld rabszolgája. Minthogy a lányát olyan kereskedőhöz akarta adni, aki valamely üzletágban alaposan járatos, és minthogy másfelől abban az időben, könnyű és jó hasznot hajtó üzlet virágkorában csak az idegenek tudtak boldogulni, örült, hogy olyan török emberre akadt, aki bejárta a világot, idegen nyelveket tudott, és ráadásul tanáccsal látta el még a fiait is, akik éppoly ostobák voltak, mint ő maga. Nem voltam képes megérteni, ezek a barmok hogyan voltak képesek olyan nagy vagyonra szert tenni! Azután tudomásomra jutott, hogy az anyjuk elsőrangú üzleti tehetség volt. A leány örökölte a temperamentumát, de anyja halála óta dermedés ült a senyvedő házon. Velem friss levegő került ebbe a körbe, és a családnak minden tagja a maga módja szerint szívta magába ezt a levegőt.
Az öreg és két fia, kéthetente eljöttek hozzám, hülye tréfákkal mulattak, és folyton üzleti kérdéseikkel kellemetlenkedtek. Hogy becsületességemet kipróbálják, nem tudtak okosabbat kitalálni, mint azt, hogy egyszer bizonyos összeget kértek tőlem, más alkalommal pedig rám bíztak valami pénzt. Mind a két ízben megfeleltem várakozásuknak, és azt gondoltam magamban, hogy a pénz és a butaság bizonyára ikertestvérek. Ez a három ember tehát nem sokban különbözött egymástól.
A vénasszony, az elhunyt anya nővére, nem szokott nevetni és még kevésbé sírni, ellenben gyakran kérdezősködött jelenlegi keresetemre vonatkozóan. Egy ideig kitérő válaszokat adtam, ő pedig gyanút fogott. Ezután kénytelen voltam, a három balek bizalmára támaszkodva kifejteni, hogy üzletem két év óta rosszul megy, mert nincs elég tőkém. Ezúttal is csak félig hazudtam, mert a dolog velejéig igaz volt. A vörösréz-árukereskedés a legjobb üzlet volt abban az időben. Elhitték, amit mondtam, mert hiszen sohasem állítottam, hogy gazdag ember vagyok. A szívem öröme a szép Yolinta vonzalma volt. Ő volt az egyetlen ebben a vigasztalan házban, aki kitartást és reményt öntött lelkembe. Ebben a házban mindent megmételyezett az önzés és a butaság, és én csak annak a leánynak a kedvéért időztem itt, aki egész lelkével a szabadság után sóvárgott. Gyakran csaknem teljesen magunkra maradtunk, a néni lefeküdt, mert korán szokott kelni. És ilyenkor – az apja közelében ülve – akinek csak sóhajtásai árulták el, hogy alszik-e vagy ébren van, Yolinta a kézimunkája fölé hajolva egy-egy tekintetet vetett rám, mely véremig hatolt.
- Meséljen valamit, Salaskutasi úr – mondta - valami szomorút….
Az apa közbekiáltott:
- Nem, semmi szomorút! Az untat…
- Jó, hát akkor valami vígat – tette hozzá a leány szomorkásan.
Mindig a jó színház rendjét követtem, ahol két-három darabot adnak sorjában, a vidámabb a legutolsó. Reméltem, hogy a lélek a dráma szomorúságát a vígjáték pezsgő vizében lemossa magáról. Két kézzel szórtam a szavakat, mint csak valami olcsó rézpénzt. Néha megfordítottam a számat, mint az edényt, és hullt-hullt belőle, ömlött. Azt hiszem nem gondolták, hogy ilyen állandó zaj szólhat egy effajta vékonypénzű legényből. Közben én a plafonon a csillagokat számoltam, ők a legyeket. Folyton csak azt hallottam
- Nagyszerű! Nagyszerű! Most valami mást. – és dorombolni kezdtek.
Meséltem nekik kedvük szerint, vásárokról, barátságokról, a végét azzal zártam,
- Tudják, hogy a vásáron az az okos ember, aki mindenkivel jó barátságot tart? Könnyen kötünk ismeretségeket, és éppoly könnyen el is veszítjük szem elöl az új barátokat, de hogy az egyik vásáros előbb-utóbb újra találkozzék a másikkal – az már valószínűbb, mint hogy a halott még egyszer találkozzék a pappal, aki eltemette.
- Ejnye, be bölcs dolog – motyogta az öreg.
A következő történet közben az apa elaludt, Yolinta megindultabb volt, mint valaha. Először történt meg velem életemben, hogy egyedül voltam egy szép lánnyal, aki szerelmes, csillogó szemekkel nézett rám. Hozzám hajolt, megfogta a kezemet, és hangja édesebben muzsikált, mint a hegedű:
- Mondja, Salaskutasi úr, tudna maga úgy szeretni engem, mint én magát?
Hirtelen rémület fogott el, csak annyit tudok, hogy forgott velem a világ, mintha háztetőről szédülnék le. Szó nélkül megragadtam a kalapomat és megszöktem.
A leány tréfának vette a dolgot, és nagyon nevetett, mikor másnap újra találkoztunk. De én egészen kétségbe estem: a félelem, amit akkor szoktam érezni, mikor egyedül kellett lennem egy nővel, most hevesebben jelentkezett, mint bármikor. Minden javulás, amit több hónapi bizalmas együttléttől reméltem, szétfoszlott, megmaradtam teljesen annak, aki voltam: megnyomorított lelkű embernek.
Pedig azt hittem, ahogy a félős lovakat hozzászoktatják a tűzhöz, én is – ha huzamosan a szemem előtt lobogtatom a lángot – végül megszokom, és nem fogok félni tőle. Ehhez azonban az emberek jóakaratára lett volna szükségem, és kedvező körülményekre is. De sem azok, sem ezek nem voltak hajlandók arra, hogy megmentsenek egy embert. Az eredmény az lett, hogy fejjel mentünk a falnak, de kettőnk közül én jártam rosszabbul.
Nem akartam megkérni Yolinta kezét, mielőtt nem tudtam bizonyosan, hogy természetemben megkezdődött a gyógyulás, de egy másik kérő megelőzött, és veszélyeztette a pozíciómat. A leány hevesen hangoztatta, hogy nem akar máshoz menni, csak hozzám, és ekkor az apja megkérdezte, miképpen gondolkozom, a dolog felöl.
Hogy miképpen gondolkoztam a dolog felöl? Már a házasságnak puszta gondolata is pokoli ijedséggel töltött el. Nem tudtam mit feleljek. Kitérő, zavaros választ adtam. Yolinta büszkeségében megsértve, könnyeket ontott, melyek a szívemet égették. Az apa zavaromat annak tulajdonította, hogy nem vagyok gazdag ember, és vigasztalni kezdett:
- Majd meggazdagszik idővel, ha itt nálunk fog dolgozni.
Érted, Barátom azt hitték azok az állatok, hogy a pénz miatt járok hozzájuk.
Egy idő után annyira belemelegedtek, hogy hibátlannak tartottak. Mivel azt hazudtam se nem dohányzom, se nem iszom, ezt a nagy ember előrelátásának tartották, aki a jövőre készül.
- Milyen jó maga! Maga a jóság! – mondták.
És nekiálltak, hogy vésővel megmintázzák rólam a Jóság hatalmas és nehéz szobrát, hanyagul a szék alá vetve a használhatatlan anyagot, a többi apró-cseprő, hitvány erényeket. És én beadtam a derekamat, arra kértem őket, fogadjanak el munkatársuknak, egy kis agyaggömböt hadd biggyesszek a szoborra, az arca közepébe, a lelkiismeretemet. A lelkem ugyanis már, mint a tenger hullámzott, egy láthatatlan és fáradhatatlan asztalos gyalulta a felületét és állandóan forgácsokat göngyölített belőle.
Ezután valahányszor meglátogattam őket, a terítéket közelebb rakták hozzám, egyre finomabb falatokkal kínáltak és kíméletesen vitatkoztak, kicsoda adjon előbb a salátából. Ilyenkor mindig megjegyeztem
- Kitűnő a leves! Csak maguknál tudnak főzni. - és felsoroltam az ismert vendéglők neveit Omszktól Moszkváig, mintha járatos lennék ottan. A második fogás, a tengeri halaknál egész Szentpétervárig jutottam. A desszertnél Párizsig hazudtam magam és még azt is hozzátettem: ott csak az olcsó, ami drága. Néha leengedtem a bizalmukba egy mérőónt, vajon föveny borítja-e a fenekét, vagy szikla, összegyűrt tengeri fűvel benőve.
A veszély mind inkább közeledett, én pedig egyenesen neki mentem: megkértem Yolinta kezét. A leány ujjongott örömében, az egész ház feléledt – én pedig úgy éreztem, hogy végem van. A következő napok olyanok voltak számomra, mint a halálraítélt utolsó percei.
- Az izgalomtól olyan csendes maga? – mondta egyszer nekem. – Látja, én milyen boldog vagyok!
Szegény leány!
Hogy valahogy elkábítsam magam, reggeltől estig folyton tréfálkoztam, de az emberek észrevették, hogy más vagyok, mint azelőtt. A menyegző estélyén, egy hajszálon múlott, hogy nem ájultam el. A jelenlevő rokonságot nagyon izgatta a dolog, ők valamint a menyasszonyom furcsa zavaromat a megindultságommal magyarázták. Ó, miért nem maradtak a dolgok annyiban? Vagy miért nem menekültem el a dráma elöl? Mert a dráma, a hosszú, végtelen dráma bekövetkezett három hét múlva. Ez a három hét! Tele hihetetlen és elképzelhetetlen kínnal, amikor minden csók, amit menyasszonyomtól kaptam, mintha azt tanácsolta volna nekem, hogy vegyem a lábam a nyakamba és fussak, tűnjek el a nagyvilágba.
Lám mily hitvánnyá tesz bennünket a nő – a hús után való vágy! Mert a szívét csak annyira becsüljük, mint a félretaposott cipőket és lelkét se tartjuk többre a hal kopoltyújánál, amelyet haltisztítás közben eldobunk. A hiúságunk csak arra ösztökél, hogy bírjuk a nőt, hogy mint pékek dagasszuk a testét hajrázva, a gyönyör torokhangú sikongásával és hörgésével. Csak ne lennék gyáva, csak ne félnék, hogy meghülyülök - kiherélném magam és annyi vágy és baj okát egyszerűen odadobnám az éhes kacsáknak.
Ez a dráma a menyegzővel kezdődött.

 

Tovább »

_Menjünk Angarába 7.rész

 

Scsorin csak beszélt, beszélt:
- És most elérkeztem ahhoz a szörnyű gaztetthez, mely összetörte az életemet és a szerencsétlen Yolinta életét. Elérkeztem, ahhoz, amit te Barátom, becstelenségnek, természetellenes bűnnek, erőszaknak, romlottságnak nevezel, és mindahhoz az átkozott gonoszsághoz, melyet a két lábon járó állatok az erkölcs, a szokás, a hagyomány köpönyege alatt elkövetnek, hogy megmérgezzék az életet, és zsarnokoskodjanak az ártatlanokon, mert én is, éppúgy, mint szűzi menyasszonyom, ártatlan voltam, beteges állapotomban is.
Talán nem tudod, miről van szó, nálunk menyegzőkor a családhoz tartozó asszonyok, sőt még idegen asszonyok is, az új pár visszavonulása után néhány órával ellepik a hálószobájukat, a fiatalokat egy másik szobába kergetik, és átkutatják a nászágyat, hogy megtalálják a fiatalasszony érintetlenségének megdönthetetlen bizonyítékát, és ezt aztán gyakran diadalmenetben megmutatják a vendégeknek, akik a szomszédos szobában lakmároznak. Van, ahol végighordozzák ezt a zászlót egy rúd végére erősítve, és az asszonynép üvöltözi körül a szemérmetlen diadalmi jelt. Így viszik el, egy hegedű cincogása mellett, a „piros pántlikát” a szerencsétlen leány boldog anyjának. Ismersz te barbárabb és undokabb dolgot ennél? Én tudtam ezeket a dolgokat. Ismertem mindezt, mikor a lakodalom napja közeledett. Fellázadtam az undorító szokás ellen, de ebben a veszélyes órában, mikor érzékeim oly nyomorultul cserbenhagytak, életbevágó fontossága volt rám nézve annak, hogy kikerüljem, hogy pokolba küldjem ezt a veszélyes ocsmányságot. Magamhoz hívtam az apát meg a nagynénit, és beszéltem velük. Az apa, bár kedvelte az undok ceremóniát, mégis engedékenynek mutatkozott, de az öregasszony konokul ragaszkodott hozzá, lévén ez a szokás „ősrégi nemzeti hagyomány és őrzője becsületnek”!
Ennyiben maradtunk, és egy szép vasárnap délutánon elindult a nászmenet a templom felé. Mindenki gyalog ment, kivéve két lovast, akik utat csináltak, utánuk egy ember, aki moszkvai gyertyát vitt, majd egy tálcás, a hagyományos kenyeret és sót vitte. Közvetlen utánuk én vonszoltam magam az úton, reszketve félelmemben és nyomorúságomban, kezemben a gyertya, karomon Yolinta, aki boldog volt a nagy halom dísz alatt, mely teljesen eltakarta. Este aztán eljött a sorsdöntő órám. Húsz fő ülte körül az asztalt, a rokonságot beleértve. A vőfélyek szónoklatai harsány vidámságot váltottak ki. Leginkább az tetszett mindenkinek, amikor egyikük, akinek az ital már a fejébe szállt, volt olyan ízléstelen, hogy egy lakodalmi históriát mesélt, melyben arról volt szó, hogy a vőlegény a menyasszonyt nem találta leánynak, még a nászéjszakán megverte, másnap reggel szekérre dobta, háttal az ökörnek, arccal a saroglyának, ahol egy rúdról cserépfazék lógott le, melynek a feneke ki volt ütve: ilyen parádéval vitték vissza a lányt a megrémült szülőknek.
Yolinta egész nyugodt maradt, de én felkiáltottam, ahhoz, ami két házastárs között történik, senkinek semmi köze.
- No, majd mindjárt meglátjuk, hogy nincs-e!  - mondta a család egypár közeli barátja.
Mikor éjfélt ütött az óra, különböző irányból kenyérgalacsinok pattantak az arcomba, aztán kenyérdarabkák jöttek, és egypár perc múlva egész nagy szeletek.
- Hát ez mit jelent? – kérdeztem.
- Azt, hogy most fel kell kelni az asztaltól, és el kell végezni a kötelességeteket! – kiáltotta a násznagyné.
Az öregasszonyok Yolintát éjszakára felöltöztették a hálószobában, amit nekünk szántak, kijöttek, az apával együtt megcsókoltak, és minden teketória nélkül kinyitották előttem az ajtót, belöktek a szobába és becsuktak. Emlékszem még rá, Yolinta isteni szép fejét láttam, ahogy ott pihent a fehér párnán, fekete haja kibontva körülötte – és azon az estén egyéb nem történt: ájultan rogytam össze a szoba közepén.
 Erős lázban, eszméletlenül feküdtem huszonnégy órát, aztán tizenöt napig beteg voltam. Mikor meggyógyultam ellenséges világ vett körül. Apósom és a néni felelősségre vontak a szégyen miatt, melyet házukra hoztam, magyarázatot követeltek. Egy időre kibújtam a vádak alól, az mondtam „meg vagyok kötözve”. Még jobban utáltak. És ezután elkezdődött az a rettenetes élet, melytől még ma is borzadok, ha visszagondolok rá. Barikádok közé voltam zárva. Még azt is megtiltották, hogy lemenjek a boltba. Az asztalnál hallgattak, mint a süketnémák, én pedig papucsban és ingujjban jártam-keltem egyik szobából a másikba, mint valami parazita, mint valami naplopó vagy ingyenélő. Yolinta teljesen elhidegült családjától, egészen összeforrott velem. Kértem, hogy bocsásson meg. Ö azt felelte, semmiben nem tart hibásnak, szentül hitte, hogy valami boszorkány megbabonázott, és imádkozott a jó istenhez, hogy győzze le az ördögöt.
Ezután már nem voltam olyan ijedt, mint azelőtt, nem féltem a feleségemtől, már nem dermesztette a véremet a rémület, ha hozzáértem. Sőt megkörnyékezett a vágy, ébredezett az érzékiség, bizsergett a testem, és pirultam, mikor feleségem átölelt, becézett és szerelméről biztosított.
De amit a szerelem nagy nehezen felépít, azt a gyűlölet egy pillanat alatt lerombolja. A két baglyas banya minden reggel megrohanta a feleségemet, hogy történt e már valami, és válási tanácsokkal látták el szegénykét. A két szamarkandi hóhér támadni kezdett, szidalmaztak, és parancsolóan követelték, hogy feleségemet válásra bírjam. Hirtelen feltámadt bennünk a szökés gondolata. Átölelve tartottuk egymást, mint két testvér az ellenséges vitákban és ezekben az órákban olyan mindent feledtető boldogságban merültünk el, amilyennél nagyobbat nem érezhet ember a földön.
De ezek az órák egyszersmind az utolsók voltak, amelyeket együtt élnünk megadatott.
Február vége felé jártunk, tervünk készen volt, március végén hajón Angarszkba menekülünk.
Napok múlva változást vettem észre a család viselkedésében, Yolinta könnyekre fakadt:
- Valami szerencsétlenség fenyeget bennünket! – mondta.
Másnap ragyogó, szélcsendes nap volt. Vastag hóréteg borította a világot makulátlan lepellel, mindenfelé repülő szánok kis csengetyüi honvágyat ébresztő csilingeléssel töltötték meg a levegőt. Elvesztettem a fejem, valami ellenállhatatlan erő vonzott kifelé, oda ahol mozgás van és élet. Yolinta arra kért, hogy vigyem magammal a tőrömet és két pisztolyomat és hogy ne álljak senkivel szóba az úton. Megcsókoltam a papucsát, felvettem a bundámat, fejemre tettem asztrahán sapkámat és lementem a boltba. Ez volt a vesztem és Yolinta veszte. Felismert egy áruló szem, melyet az öreg valami ajtó mögé elrejtett, és amely leleplezett. Másnap vacsora vége felé jártunk, török kávét ittunk, amikor megcsikordult az ajtó, és belépett komoran, mint két vészbíró, a két fivér, és kíséretükben egy ember, akinek a láttára elfehéredtem. Egy görög volt, valamikor a barátom, aki most árulónak, és gonosztevőnek jött ide. Mindhárman megálltak az ajtóban, nem köszöntek, az áruló ejtette ki az első szót, karjával rám mutatott, orosz nyelven mondta:
- Ez az a híres Salaskutasi Úr? No, akkor értem, hogy „meg van kötözve”: ez Scsorin, a szálepdzsi és pederaszta.
Az utolsó szónál Yolinta elsikoltotta magát, és földre hanyatlott. Kegyetlenségtől és bosszúvágytól lihegő sógoraim megragadtak, kihurcoltak a boltból, lábukkal megtapostak, addig verték a fejemet, arcomat, a mellemet, amíg el nem ájultam.
Ezután kint ébredtem a hóba, az elreteszelt ajtó előtt, mely egy zsákutcára nyílt. Egy becsületes töröknél találtam menedéket, akitől a szálepet vettem. Keresztényi kötelességgel fogadott, és testvéri szeretettel ápolt.
Négy napra rá ez a rendes ember, anélkül, hogy tudta volna, kivel beszél, elmondta nekem azt a hírt, mely az nap bejárta az egész várost: Angarszban, a bal parton kifogták Yolinta holttestét az Angarából

 

Tovább »

_A Kakas szemétdombja 8.rész

 

Az edamai vásár felé vezető úton, két zabföld között, lépésben haladt a taliga hármunkkal. A ló prüsszögött az alkonytól felvert portól, szeme előtt a hajnalcsillag ragyogott a keleti égbolt bíbor kupoláján. Pacsirta szállott fel a nyílt mezőről, és nyílegyenesen repült az ég felé. Követtük tekintetünkkel, amíg láttuk, hogy le nem esik, mint a feldobott kavics. Scsorin ott felejtette szemét a tájon, ahol a madár eltűnt, és aztán énekelni kezdett, olyan nyelven, amit minden ember ért, akinek nincs hazája, olyan dallammal, amit nem lehet kottával leírni. Bús dalolászását csak akkor hagyta abba, amikor egy gázlóhoz érkeztünk. Díszes, négykerekű hintó vesztegelt előttünk az átkelőnél. Négy csillogó paripának kellet volna átröpítenie a sekély patakon, de azok lecövekeltek a vízparton, és egy patányit sem voltak hajlandók a vízbe gázolni. Úri kocsis ült a bakon, aki csak ostorával csattogtatott, és azt ismételgette:
- Gyí, lovacskáim! Gyí, gyí, kis lovacskáim!
Talán még mindig ott rostokoltunk volna, ha Scsorin le nem ugrik a taligáról és a hintóhoz nem rohan, indulatosan rákiáltott a hajtóra.
- Azt az égbenlakóhétszentségesúrangyalát, ha azt akarja, hogy a lovak dolgozzanak, káromkodjon már jó nagyokat, ezek csak abból értenek!
- Ó, nekem nem szabad káromkodni, az bűn! – szólt vissza a kocsis, aki most már dühösen, szuszogott, mint a leforrázott rák, elengedte a négy lova gyeplőjét, és várt. Egyszer csak kinyílott a hintó ajtaja és egy pap féle dugta ki a fejét:
- Mi ez az istenkáromlás, ki merészeli az égben lakó mindenhatót sértegetni?
Scsorin meglepetten, de nem elveszetten közölte:
- Hát kezét csókolom, főtisztelendő szentséges szentatyám, de a lovak hozzá vannak szokva a káromkodáshoz, és mivelhogy nem tud káromkodni ez a kocsis, a lovak nem ismernek rá, és nem akarnak belegázolni a vízbe.
- Hát nincs más módja, hogy elindítsák őket? – kérdezte a metropolita.
- Hát bizony kettő kell a lónak, zab és káromkodás, akkor aztán megy!
- Nos, hát, ülj fel fiam a bakra, káromkodj, feloldalak a bűn alól, csak induljunk már végre utunkra.
Scsorinnak több se kellett, felugrott az ülésre, megfogta a gyeplőt, csattintott egy nagyot az ostorral, és elkiáltotta magát, de olyan hangon, hogy a halott is felébredt a sírjában.
- Gyí, Gyíiii,! Az a hétszentséges vaspapucsát a Szentszüz Máriádnak!.. Szent Pál és Jeromos!...A tizennégy evangéliumát neki!...A hatvanhat szentségit!... Az Apostolát!.. Azt a prédikációs mindenit a pofátoknak! Gyí, Gyiii, jó lovacskák! Azt a kinkeserves kirelejzumát! Gyí!
A kocsi úgy repült át a vízen, mint a fecske. A másik parton a metropolita megint kidugta a fejét, és így szólt Scsorinhoz:
- Nagyszerűen vannak nevelve ezek a lovak, de úgy látom, hogy vallástani ismereteid hiányosak. Nincs tizennégy evangélium, hanem csak négy, és nincs hatvanhat szentség, hanem csak hét.
- Igaza van szentséges atyám, én is tudom, hogy így van, csak hát a négy és hét igen kurta számok, nem lehet velük helyesen káromkodni. A kocsisoknak, hát igyekezniük kell a vallást úgy elrendezni, hogy amennyire lehet, odapasszintsák a mesterségük igényeihez.
A metropolita elégedetten becsukta a hintó ajtaját és elindult „Illés szekerén”.
Scsorin ekkor átkiáltott felénk:
- Na, gyerünk leányom, lássuk ismered-e a bibliát!
Pirinka kezébe fogta ostor nagyot suhintott vele, majd amikor a szent szövegekre kezdte tanítani a girhes gebét, az eminens diákként megindult velünk a túlpartra.
Nem sokkal ezután egy Komorozovó nevű településre értünk. Köztere egy cirkusz porondjához hasonlított, a két kijárata egymással átellenben, területe legalább kéthektárnyi volt. Körös-körül a sárgára meszelt, sárral összefröcskölt házikók sorakoztak kék, rikítózöld, és piros színű ablakokkal, sártenger udvarokkal, dülöngélő kerítésekkel és kapukkal. A tér közepén volt a szeméttelep: trágyadombok, a gödrökben és békanyálas pocsolyákban macskák, kutyák, tyúkok és a sárban túró éhes disznók lakmároztak. Ez a látvány sehogy sem tetszett nekem, és azt hiszem a limonádés barátomnak sem, mert bár ezen a helyen több kocsmát láttam, mint utunk eddigi részén együttvéve, egyiknél sem álltunk meg. Az egyik ház előtt kintorna nyekergett valami katonai indulót. Végig a mezőben végződő úton fiatalemberek támaszkodtak a házak falának, köpködték a napraforgómagot, a kapuk előtt asszonyok lefetyeltek, guggoló ülésben tökmagot ettek. Kitartóan bámultak, mint valami csodát, s igazuk is volt, mert cipő volt a lábamon, gallér az ingemen. Fellélegeztem, amikor elhagytuk ezt a szeméttelepet, azt az iszonyatos bűzfelhőt, amit a hordószám kidobált savanyúkáposzta erjesztett.
Végre kora nyári illat, és melege fogadott, amint elhagytuk az utolsó házakat. Errefelé már csak, kövéren és vidáman burjánzott a gaz mindenfelé.
- Sok kocsmát láttam, hogy-hogy nem, álltunk meg egynél sem? – kérdeztem Scsorint.
- Ó, Kedves barátom itt nem lehet csak úgy mulatozni! Ebben a városkában van a vörös hadsereg egyik lovas kaszárnyája. Ilyentájt kezdik meg a főtéren a gyakorlatozást, annak vége felé pedig belátogatnak minden kocsmába, és a szegény jóravaló, mezítlábas parasztokat kihajigálják, hogy mikor nap végén leszállnak, lovaikról elegendő hely legyen számukra a söntéseknél. Nagy verekedéseket szoktak rendezni, van, hogy egymást összeszurkálják zárórára. Állítólag a vezérkar még nem tudta eldönteni: a kocsmákat kell-e bezáratni, vagy a kaszárnyát áthelyeztetni. Végül abban maradtak: legjobb, ha betartják a politikai bizottság felsőbb utasítását: minden áron fenn kell tartani a kialakított rendet.
Késő estére végre megérkeztünk egy lovaskatonáktól mentes faluba, egy kocsmája volt, de az tiszta, és a tojás is megfelelő nagyságú volt ahhoz, hogy a tizenkét darabból készült tojásrántotta elégséges legyen barátom étvágyának, a bor szintúgy.  De mindezt csak én gondoltam. Scsorin rámutatott egy a kocsma sarkába levő asztalnál egy ülő férfira
- Egy dúsgazdag öregúr, katonatiszt volt, a feleségétől az orvosok fosztották meg, most bánatában utazgat a környéken, vásárról vásárra jár, azt hiszem valami fehérnépet venne magának. Nem valami nagy ész,kicsit hiszékeny és öntelt, sokat szeret beszélni. Ezek megbocsátható hibák ahhoz, hogy valami ehetőbbel is megtöltsük gyomrunkat.
Felállt és én meg Pirinka követtük. Nagy lármát csapva a kocsmában, hogy a szunyókálók is fölriadtak - akik hangosan szitkozódtak - az öregúrhoz lépett
- Ó hát ön az tisztelt uram, Irkutszk dísze, a harcművészetek fáklyája. Lehetséges, hogy ön volna az a rendkívüli katona, akinek olyan óriási hírneve van ezen a vidéken? Önök nem is tudják - folytatta Scsorin a kocsmároshoz és a feleségéhez intézve szavait -, önök nem is tudják, kit fogadtak házukba! Valóságos kincs ez a barátunk, ez a kiszolgált tisztúr a világ nyolcadik csodája!
Aztán hirtelen az öregúr nyaka köré fonta karját- Bocsássa meg elragadtatásomat - tette hozzá -, de nem tudok uralkodni magamon, annyira örülök, hogy találkoztunk.
- Nem is gyanítottam, hogy ismert vagyok errefelé? - válaszolt az öreg.
- De mennyire, hogy ismerős, itt nyilván tartanak minden nevezetes személyiséget százmérföldes körzetben. Önre itt úgy tekintenek, mint valóságos csodára, s én nem kételkedem benne, hogy egész Szibéria egyszer még éppoly büszke lesz önre mint a Görögország Nagy Sándorra.
Erre az öregúr
- Ó, drága kedveseim üljenek asztalomhoz, meghívom önöket vacsorára.
- A Legnagyobb örömmel! - kiáltott fel Scsorin. - Nagyon hálásak vagyunk a jó csillagunknak, hogy összehozott hírneves urammal, és amilyen sokáig csak tudjuk, ki is akarjuk használni jószerencsénket. Nem vagyunk túlságosan éhesek, csupán azért foglalunk helyet asztalánál, hogy társaságát élvezhessük, és legföljebb udvariasságból eszünk egy-két falást.
Ezután a kocsmáros és felesége egymás lábait taposva tálalták fel a finom falatokat. Először a pisztrángot, aztán a hatalmas adag birkaláb-becsináltat rohamoztuk meg. Eközben az öreg megfújta a hősi trombitát és - hála Scsorin étvágyának, aki elég gyorsan elpusztított mindent maga körül - örültünk, hogy sikerült megúsznunk két ostrommal és három ütközettel. Emlékezete ugyanis kimeríthetetlen forrása volt a különféle haditetteknek, ezek meghallgatása koránt sem szerzett olyan élvezetet, mint amilyet az öregúrnak szerzett az előadásuk. Amikor minden morzsa is eltűnt az asztalról Scsorin még néhány magasztaló szót intézett vendéglátónk felé, s minthogy már jó tele ette és itta magát, befejezte a komédiát. Felálltunk az asztaltól és Scsorin ezeket mondta
- Nagy örömünkre szolgált, hogy ilyen gazdagon megvendégelt, s nem akarunk úgy elbúcsúzni öntől, hogy egy hasznos tanáccsal el ne lássam, úgy látom szüksége van rá. Ezentúl óvakodjék a dicshimnuszoktól és tartózkodjék az ismeretlenektől. Találkozhatik olyanokkal, akik vissza akarnak majd élni az ön hiszékenységével, akárcsak mi, ne menjen lépre, s ne higgye el nekik, ha azt fújják, hogy ön  a világ nyolcadik csodája. Elköszöntünk és elfoglaltuk éjszakai szálláshelyünket.
A padlás, ami hálóhelyünké rendeltetett, elég tágas volt, hogy Scsorintól kissé távolabb ágyazzam meg fekhelyemet, nagy szénakazal választott el bennünket. Így akaratlanul is közelebb feküdtem Pirinkához. Eleinte csak a folyamatos egerek cincogása, az elemózsiás faládánk oldalát dézsmáló rágcsálásuk, meg a svábbogarak szüntelen jövés-menése zavart. A hold egyre hidegebb levegőt lehelt az éjszakába, a padlás nyitott ablakán leskelődve. Scsorin már nagyokat fujt torkának trombitájába, amikor én is álomba szenderültem. Jó idő múlva, ahogy oldalt fekve, álmaimban kalandoztam, mocorgás ébresztet, testes valami tolakodott az ölembe. Kellemes meleget éreztem a hasam alján, a hátamat végre körbefonta a szűkös takaró, amit eleinte egymásról húzogattunk le Pirinkával. Lassan felfogtam: a leány álmában kereset meleg menedéket magának. Felmelegedő húsos feneke még a szoknyán keresztül is forralni kezdte véremet. Kezem, ahogy véletlenül lecsúszott térdemről, szoknyájába gabalyodott, megpróbáltam finoman kibontani, de bársonyos bőrével találkozott. Ahogy megérintettem meztelen térdének hajlatát éreztem, hogy libabőrőssé kezd válni, lassan felfelé csúsztattam egyre izzadó tenyeremet. A hét fogást lassan és érzékien kezdtem, de a nyolcadikhoz érve, a hosszú orosz bugyogó gyűrődése elgátolta kezemet. Pirinka, bizonyára álmában, sóhajtott egyet, kicsit helyezkedett is, és a ráncok kisimultak. Ezután már könnyen utat találtam a feszes combok találkozásához. Megleltem a búzavirág nyiladozó szirmait, közben ujjaim a virág selyemszálú porzószálai közé tévedtek, végül megérintettem a virág ajkai között egyre duzzadó bibéjét. Ujjaim méhpárnácskái simogatva körbe-körbe zsongták, és amikor megérezték az első mézes nektárcseppeket egyre több és több mézet követeltek. Aztán egyszer csak szétnyílt a virágkehely és a bőséges örömkönnyekben fuldokoltak. Az éjszakában, ebben a pillanatban felhangzott egy sikoly, hirtelen minden elcsendesült, az egerek is megdermedtek, a csótányok is lemerevedtek. A süketkamrában is nagyobb zajt hallani, mint most a padláson. Csak az ember tudja így visszatartani lélegzetét, ha fülel. Mielőtt megszólalt volna más, én tetettem magam:
- Mi volt ez? Hiszen sem a Rigó, sem a Gilice nem ad ilyen hangot, ilyentájt?
Scsorin válaszolt:
- Még fiatal, érintetlen Jérce volt az, aki véletlenül a kakas szemétdombjára tévedt! -
 

 

Tovább »

_Az edamai vásár 9.rész

A jérce éjszakai sikolya után nagyon szégyelltem magam, reggel nem mertem útitársaim szemébe nézni. Különösen Scsorin tekintetét kerültem. Pirinkáét, ha akartam sem tudtam volna kikerülni, úgy csimpaszkodtak rajtam kormosra festetett, csillogó szemei, mint az éhes újszülött ajkai anyja éltető emlőin. Arca kipirult reggelre, akár csak a pipacs szirma, eltűnt róla a lisztes púder, és levendula illatú faggyús téglapor színesítette két oldalt a kis csúcsocskákat, ajkairól éppen, hogy nem folyt le e szépítő ragacs. Lelkiismeretfurdalás is gyötört, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hoztam Scsorint, és lelkén éppen ott ütöttem újabb sebet, ahol már úgyis elfekélyesedett minden. Hiába nem tudtam uralkodni ösztöneimen, amit az orosz „hajasbaba” váratlan csábítása robbantott ki.

Reggel a taliga bakján aztán újra összeszorultunk, így folytattuk egy darabig, szótlanul utunkat, az edamai vásárba. Aztán Scsorin megütögetve a térdemet megszólalt:

- Szép időnk lesz ma, a cél sincs már messze, igazán nincs okod szomorkodni. De nézd csak ezt a leányt, repdes az örömtől, mint a fecske, kipirult akár a gránátalma. Talán csak nem volt valami szívmelengető álmod? – fordult Pirinka felé.
- Még soha nem álmodtam ilyet! Egy varázsló kerített hatalmába, és csodálatos mutatványokra tanított meg! Nagyon élveztem! – felelte az orosz hajasbaba.
- Aztán ki volt az a varázsló és milyen mutatványok voltak azok?
- Azt nem mondhatom meg. A nénéim azt tanították nekem, hogy a varázslók különleges emberek, akik nem szeretik felfedni kilétüket, és a mutatványaik apró részleteit is titokban tartják.
- Akkor a nénéidnek se mond el!
- Eszemben sincs!
Ezzel úgy tűnt, az eredeti kerékvágásban haladhattunk tovább.
Mielőtt bedöcögtünk volna a vásárba, a kisváros Edama előtt, még a határban, meglátogattunk egy temetőt, meg benne egy kis kápolnát. Scsorin mindig betért ide a vásározás előtt, tiszteletét tette a Madonna ikonjánál és áldását kérte, a  jó szerencséjét, a kuncsaftok sokaságát, és bőséges pénzhullás remélve. Először is elolvastuk a keresztek feliratait, egy kisgyermek epitáfiumát olvasva a barátom felkiáltott
- Szegényke!
És ha egy öreg keresztnél álltunk meg így sopánkodott
- Eleget élt, ne sajnáljuk őt: inkább azokat szánjuk, akik életben maradtak.
Ha véletlenül sírra léptünk, sietve elkaptuk a lábunkat és vigyázatosan félretoltuk az utak magas füvét. Egy fekete csirke rebbent el csipogva
- Hátha egy lélek volt. - mondta Pirinka.
- Akkor nem merne felszállni, nem látod, fekete mint az ördög. - válaszolta Scsorin.
Ezután bementünk a kápolnába mint a hideg vízbe, Pirinka csuklóig mártotta kezét a szenteltvízbe és minket is meginvitált rá, csak ujjam hegyére vettem pár cseppet. Úgy tekintettem körül mint közönyös amatőr és a kalapomat is feltenném, ha nem esett volna olyan jól a hűs levegő. A kápolna kopár és nyirkos, a szószék lépcsője ódon fából volt, megtapogattam a karfát, és szagoltam a molyrágásokat, kapirgáltam a cirádákat. Bámultam az üvegfestményeket, az ikonokat, a pásztorbotokat és a göndör báránykákat, amint állukat szelíden keresztbe tett lábaikra hajtják. Kijövet csodáltam a vallást, mint visszadübörgő ekhót. Mikor kiléptünk e szent helyről, a kápolnatorony körül a hollók keringtek, károgtak, ingerelték a torony néma kakasát, hogy kukorékoljon. Aztán Scsorin
- Nézzétek itt vannak a fekete csuhások!
És együtt nevettünk.
A vásárba érkezve, hamar elfoglaltuk gondosan kiválasztott helyünket, az egyetlen
hajóhinta és egy nevetséges komédiás között.
Egy magas, szikár, sápadt arcú ember volt, a maga elé kirakott sok késről, ollóról, amiket kezdetben állandóan forgatott-csattogtatott, arra gondoltam, afféle vásári borbély lehet. A hozzálépő vendégekkel azonban igen választékosan beszélt, és nemes veretű kifejezésekkel élt, okoskodásai közben kitűnt méltóságos külseje. Amikor megkérdeztem Scsorint, ki ő? Azt válaszolta, hogy úgy tekint mindenki erre a sarlatánra, mint valami új Hippokratészra. Különleges tudásáról hamarosan meggyőződhettem.
A pocakjáról ítélve, tehetős uraság csoszogott elé, akivel, idefelé jövet az egyik kocsmában volt szerencsénk megismerkedni. Bénaságáról panaszkodott a kocsmárosnak, de az ínycsiklandó fogások láttára megmutatta, hogy még tudja használni a kezét. Mohón falt az előételből, megtisztelt étvágyával minden finomságot, levest, sült foglyot, nyulat, mikor levette nyakáról az asztalkendőt, nagy kortyokban itta a bort, a boros flaskát úgy tartotta szája elé, mintha másféléves csecsemő lett volna.
Miután újdonsült Hippokratészunk kifaggatta, hogy milyen nyavalyával küszködik, megkérdezte tőle, milyen táplálkozáshoz szokott?
- Rendszerint húslevest és frissen sült húst eszem. – felelte az uraság.
- Húslevest és frissen sültet! – kiáltott föl megütközve az „orvos”. – Ezek után igazán nem csodálkozom, hogy megbetegedett. Minden ízletes étel mérgezett gyönyör, csapda, amelyet a kéjvágy állít az embereknek, hogy annál biztosabban elpusztítsa őket. Le kell mondania a jóízű ételekről. Minél ízetlenebb egy étel, annál egészségesebb. Mivel a vér maga is ízetlen, hasonló táplálékot kíván. Hát bort szokott-e inni?
- Szoktam, de csak vizezve. – válaszolta a pókhasú.
- Igen? Vizezett bort? Hasztalan vizezi – jelentette ki az „orvos” – Micsoda mértéktelenség! Elképesztő étrend! Önnek már régen meg kellett volna halnia! Hány éves?
- Most járok a hetvenkilencedikben.
- A mértéktelenség mindig korai öregedést idéz elő. Ha mindig főtt krumplit, borsóval, száraz babbal evett volna, most nem gyötörné a köszvény. Mindamellett nem hátrálok meg a feladattól, hogy lábra állítsam, de csak azzal a feltétellel, ha az előírásaimhoz tartja magát.
Az uraság végül megígérte, hogy mindenben engedelmeskedik, úgy gondolhatta ilyen nagy orvos nem okoskodhat hamisan.
Scsorinnak megemlítettem mindazt, amit hallottam
- Szent Atyám! Ez a városi sarlatán olyan gyors kezű, hogy betegeinek még jegyzőt hívni sincs idejük, sok végrendelettől fosztott meg már sokakat. Ha sokáig hagyják vásározni több özvegyet és árvát produkál, mint Trója ostroma, s annyi temetés lesz mintha pestis dúlt volna.
Másik oldalunkon, a körhintával szemben egy házaspár tolakodva csinált helyet magának, az asszony mindenféle kenőcsöket meg illatszereket rakott ki, keménypapírdobozokból összeállított asztalukra, s kezdett árusításukba. Egy idő után mindezek az áruféleségek nem bizonyulhattak elég jövedelmezőnek, mert egy sebtében kifeszített ponyva előtt fölcsapott jósnőnek. Ezután záporként hullottak a markába a kopejkák, rubelek. Ahogy megfigyeltem leginkább ezek foglalkoztatták ügyfeleit - A pénzes nagybácsi mikor távozik a másvilágra? Az udvarló, aki házasságot ígért megtartja-e a szavát? Szerencse éri-e a vásári szerencsejátékokon? Ha egy céllövöldében pénzét elpuskázó kuncsaft visszatért és szemrehányást tett, hogy éppen az ellenkezője történt annak, amit jósolt neki, azt felelte, hogy a szemrehányás az ördögöt illeti, aki – noha ő minden varázserejét latba szokta vetni, hogy a jövendő feltárására rávegye – kajánságból néha mégis rászedi. Ilyenkor szükségesnek látta, hogy „mestersége” tekintélyének növelése érdekében magát az ördögöt is megjelentesse. Az ördög szerepét férje alakította, mégpedig tökéletesen, mivel nyers hangja és csúf arca csakugyan az ördögre emlékeztetett. Aki csak egy kicsit is hiszékeny volt, halálra rémült az ábrázatától. E különös vásári komédia azonban szomorú véget ért. A nagy tülekedésbe, a kíváncsiskodók közé egy nagyszakállú, marcona kinézetű, feketecsuhás pópa tört utat magának, aki mindenáron látni akarta az ördögöt, s amikor az megjelent előtte, kivett a köpenye alól egy méretes kést és a mellébe döfte. A nagy ribillió sokáig tartott, végül a helyi szent hivatal, tudomást szerezvén az ördög elhalálozásáról, kiküldte tisztségviselőit a jósnőhöz, akit pufajkás rendőrök hurcoltak el, miközben halott férjét földobták az ördög szekerére.
Később Scsorin egy bábjátékost is közelünkbe tuszkolt, mondván neki, hogy ahol ilyen finom, édes fánkot lehet kapni, ott csak úgy hemzsegnek majd a taknyosorrú lurkók. Szerinte ez lesz a legjövedelmezőbb hely a nap folyamán. Igaza is lett, mert mindenkorú férfi és nő, gyerek tolongott körülöttünk. Igen aprólékosan meg volt szervezve a munkánk. Amikor a szálep kimerülőben volt, Pirinka nem sajnálta a cukrot a tésztába, ha meg tele volt, meglódította a sós zsákocskát, hadd szomjúhozzanak a parasztok. Így állandó egyensúlyt biztosított, kereslet kínálat között.
Sokáig minden a legnagyobb rendben is ment, nem győztem összeszedni a tengernyi sok kopejkát, hanem aztán mikor legnagyobb lett a csődület körülöttünk, egy Cuhadir nevű cigány vásáros kezdett letelepedni mellénk. Üveggyöngy nyakláncokkal kereskedett, de valójában az volt a célja, hogy kártyajátékával becsapja a parasztokat. Nyakláncait karján lógatva szemtelenül asztalunkhoz támaszkodott, káromkodott, pipált és köpködött. Scsorin nem sokáig állta a dolgot, legfőképpen, hogy maga előtt kifossza vendégeit. Utálkozva, gyorsan elkergette. Ekkor a cigány elvegyült a nép között és szüntelenül kiabálta: „Nyakláncot vegyenek! Nyakláncot vegyenek!”
A barátom nem tűrte ezt a szabadversenyt - kommunista államban ez megengedhetetlen - utána ment, lekevert neki két pofont, és felajánlotta neki a girhes gebénket, ha eltűnik, ha nem, feljelenti a vásári hatóságoknál. Ezután már nem hallottuk többet a cigány hangját.
Mielőtt elhagytuk volna az edamai vásárt végleg meggyőződhettem barátom kifinomult vásározói tudományából – nem mintha eddig bármi kétségem lett volna efelől. A hűséges, de gyönge gebénk helyett új, testesebb jószágot kellett beszereznünk a visszaútra. Vele tartottam a mustrára, mint aki csak véletlenül sodródott mellé, amolyan hozzáértő lócsiszárnak titulált a kupecek előtt. Egy helyen ahol négylábúak sorakoztak elénk, Scsorin megállt, maga elé vezettetett egy öszvért, patájától a feje búbjáig megvizsgálta. Tömérdek rosszat mondott róla. Megvallom, sok dicsérni való nem akadt rajta, nem sokkal volt különb előző tulajdonunknál, a barátom akkor is talált volna rajta kifogásolni valót, ha a moszkvai metropolita öszvére lett volna. Kifejtette, hogy az öszvéren minden elképzelhető hiba fellelhető, s tanúul hívott engem, akinek nyilván volt okom rá, hogy egyetértsek vele.
- Hadd hallom – fordult a kupec felé -, mennyiért akarja eladni ezt a hitvány dögöt?
Ezután véget nem érő dicshimnusz hangzott el a nagyfülü négylábú barátunk mellett. Scsorin végül igen lelkiismeretesnek dicsérte az öszvér gazdáját, akinek bizonyára e tulajdonság volt a gyöngéje, mert a tíz rubel értékű állatnak négy rubelben szabta meg az árát. Miközben elvezettük öszvérünket, a vásárfiát, Scsorin a fülembe súgta
- Azt hiszem jó vásárt csináltunk!
A vásár végére mindhárman gazdagabbak lettünk.
Scsorin tengernyi aprópénzzel, meg egy szorgalmasnak tűnő lóval, Pirinka egy talán soha vissza nem térő varázslatos álommal, én pedig egy orosz hajasbaba emlékével.
Hazafelé tartva, az edamai vásárt elhagyva, a kisvároson túl egy kutya szegődött a nyomunkba, ő is mint a vásározók egy tetemes része, szomorúan, zaklatottan bandukolt, kóbor kutya módján behúzva farkát, taligánk nyomán orrával a földet szimatolta. Éppúgy nehéznek érezhette az életet, mint azok az emberek, akik nem voltak olyan szerencsések a vásáron mint mi, és a megelégedettségtől nem ült annyi öröm az arcukon mint a milyenken. Scsorin látva a bicegő állatot, megállította a taligát, és szólt neki
- Pluto! - Szibériában minden kutyát így hívnak - majd egy főtt birkakörmöt dobott elé. A kutyának ismerős szag üthette meg az orrát, mert a farka felkunkorodott, mint a legszebb esernyőnyél, fejét is fölszegte s előbb még közönyös apró szeme egyszerre villogni kezdett. Ezután meggyorsította az iramot, taligánk elé állt és az öszvérünknek mutatta az irányt. Gyakran meg kellett állnunk, mert Pluto kutyára számos kísértés várt az úton: se szeri se száma a helyeknek, ahol, amióta csak a kisváros áll, az edamai kutyák évszázados szokása szerint neki is meg kellett állnia. Meg is állt, jobbra-balra locsolgatva a kerékvető köveket, a vén nyírfákat, az omladozó nyiladékok szögletét, de láthatóan vidáman és sebbel-lobbal. A következő birkakörömnél öröme egyre fokozódott, s mint aki új gazdára lelt, közénk a bakra is feltelepedett, Scsorin ölébe hajtotta alázatosan a fejét s szinte reszketett az boldogságtól.
Hazafelé tartva, másnap megálltunk egy ligetben ebédre. Ebéd után a puha mohán elterültünk,  az öszvér legelészett, Pluto szaglászott körülöttünk. Pirinka felkelt, hogy száraz ágakat gyűjtsön, aztán tüzet gyújtott, mikor égett elővette a taligából a kávéfőzőt, felforralta a vizet, beledobta a vörösréz ibrikbe a szükséges kávé- és cukor mennyiséget. Aztán egy kafedzsi (kávéházi dolgozó) ügyességével, beleöntötte a habzó, zamatos italt a felidzsán nevű, tányér nélküli csészékbe, kiszolgált bennünket és kellemesen kávéztunk. Majd szunyókálásba kezdtünk, de sem én sem Scsorin nem tudtunk szabadulni annak az éjszakának, a padláson történt eseménynek, Pirinka álmának kísértésétől. Lesétáltunk a fák között siető folyó partjára, ott kettesben maradtunk, keresztbe tett lábakkal törökülésbe helyezkedtünk. Eleinte csak néztük, ahogy a fahasábok ide-oda hánykolódnak és végül eltűnnek. Aztán Scsorin, a limonádés ember, a barátom megszólalt:
- Tudom nem tettél semmi rosszat ezzel a szorgalmas, rendes leánnyal. Sőt Pirinkát még sohasem láttam ilyen boldognak, azt hiszem először érezte azt a valamit, amit maga sem tudja még mi fán terem, ami fiatal nővé változtatja a sok vénasszony között. Ha majd hazaérünk és nagynénjei megvizsgálják minden porcikáját, tudom, nem találják meggörbítve egyetlen hajszálát sem. A püspökfalatján azt a néhány félrehajlott tollpihét, pedig észre sem fogják venni, ha mégis, a varrólányok ügyetlenségének tulajdonítják majd, akik elvétették a bugyogó szárainak az összevarrását. Így aztán engem sem ér majd semmilyen bántódás, továbbra sem tartanak férfinak. De neked vigyáznod kell, Pirinka megízlelte az édes gyönyörűséget és ezentúl cukrászának akar, és amit ez a leány egyszer magának akar azt meg is szerzi. Amíg nem jöttél ez az egyetlen becsületes ember volt mellettem, nem akarom elveszíteni, talán ő még visszavezethet a természetellenes útról, amire gyermekkoromban térítettek. Ígérd meg, hogy nem bántod! Ha akarod, most elmesélem mi történt velem. Te becsületes svihák vagy! Ugye megígéred?
- Igen megígérem neked!
Scsorin sokáig úgy tudta: az anyja görög, az apja pedig orosz származású volt. De itt az Angara mellett – rajta kívül – senki sem gondolta így: a szép telihold formájú női arcon, diók helyett mandulák nyomát viselő szemek csillogtak a dús haj éjszakájában, az orosz férfifőt pedig nem díszíthette szálkás körszakáll, s koronázhatta díszes hímzésű tyubetyejka (fejfedő).
A család – az akkor még - Szovjetunió azon részéből származott ahol úgy tartották, hogy a „víz” a legkedvesebb szó az ember szemének és szívének. Mert ahol kiszárad a folyó medre, ott elszárad az élet is: az emberek felkerekednek onnan, s a sívó homok kénye-kedvére hagyják holmijukat, amelyet nem tudnak a hátukon, vagy taligájukon elvinni. Az ilyen vidéken a kialudt tűzhelyükkel, a házak néma csendben várják a pillanatot, amikor a sztyep forró homokja elborítja őket. Elhalnak a gyümölcsös kertek, a fák csupasz ágai pattognak a forróságban, s a futóhomok magas halmokat hord az ősök sírja fölé. De Scsorin szülei nem azért hagyták el a Fekete- Pusztaságot, mert a nap nem olvasztotta fel a távoli hegyek hótakaróit s így nem folyt zúgó áradat a földekre, és a víz kisemmizte falujukat. Sokkal életbevágóbb oka volt ennek! Barátom így kezdte történetét
- Anyám születése után háromszor volt fehér a föld a gyapottól, amikor talán egész életükben először, mint a gyerekek nevettek és énekeltek tiszta szívből a falu szegényparasztjai. Muzsika szólt, az utcákon összeölelkezve táncoltak és sírtak az emberek. S mindenki ajkán a hősök leghatalmasabbjának neve, akit eddig csak ismert a világ: Lenin…Amiről azelőtt csak félénken a mesében álmodoztak , most hirtelen, mint a varázslat, valóra vált: a bégek földje a szegényparasztoké lett. Muzsikálva, énekelve vonult ki a falu népe a földekre. Elöl ketmennel (ásót és csákányt egyesítő mezőgazdasági szerszám) a vállán és vörös szalaggal a karján anyám apja lépkedett. Nagyapám a forradalom idején a nagy vörös hadvezér zászlaja alatt harcolt, annak a zászlaja alatt, akit az üzbégek, a kazahok és türkmének dalaikban Frunze-atának neveztek. Elmentek Buharába, hogy kiűzzék onnan az emíreket. Az én nagyapám volt az első ember, aki elvitte a faluba a gyöngyszemeknél is drágább szavakat: szovjet hatalom! Jutalmul ezért bizonyára jómódban, gyönyörűségben és zsíros piláfban részesült Mohamed asztalánál.
De egyik éjjel a falu üvöltözésre és sírásra ébredt. Az udvarokon hófehér turbános lovasok jelentek meg. Baglaj bég ellenforradalmi bandái voltak. Velük volt az a kutya bég, akit a faluban senki sem ismert. Azt beszélték, az ördög arca nem olyan borzalmas, mint az övé. A parasztok mit tehettek volna puszta kézzel a sátánfajzatok ellen, akiknek hátán angol fegyverek himbálóztak s kezükben acélpenge villogott? Amikor a bég nagyapámra sújtott és annak széthasított fejéből elcsurgott a vére, gonoszul felkacagott és így kiáltott: „Allah hatalmas és Mohamed az ő prófétája „. A falut ezután majd egy szálig kiirtották. Sok évig tartott, amíg a még keservesebb helyekről betelepültekkel újra kezdődött a falu szervezése.
A hároméves kislányt – leendő anyámat – egy paraszt vette magához, s nevelte fel, azt suttogták: egykor Radzsim béget szolgálta.
A kolhozban apám volt a legjobb ketmenes, majd egy idő után ő lett a kolhoz elnöke. Sokan tisztelték és félték, mert gonoszkodó nézésű szeme volt. Ősz szemöldöke, bajusza és feltűnően ritkás, szálkás szakálla, mintha nem is valódi lenne, hanem csak úgy sebtében ragasztotta volna barázdás, sötét arcára.
Amikor az embereken valamitől elhatalmasodott az öröm, és újszerű dologba fogtak Apám így nyugtatta őket: „Nagy dolgokban jobb, ha csitítjuk a szívet, maradjatok veszteg ti ostobák, hallgassátok meg mit mond a fej! A fej azt mondja: éhes tyúk mindig maggal álmodik.”
Anyám tízéves volt, amikor apja elutazott a városba és megvette fogadott lányának a fekete „szavánt” (fekete lepel, amit a mohamedán nők viselnek, ha serdülőkorba lépnek. Halotti leplük is ez.). A kemény lószőrből sűrűre szőtt fátyol, amely elfödte arcát a felnőttekhez kapcsolta, hízelgett gyermekes hiúságának. Az öreg ekkor arra intette: a födetlen arcú nő eltévelyedett és szemérmetlen, az ilyenek nem üzbég nők, hanem a sátán lányai és te ne is gondolj rájuk. A serdülő lány játéknak vette az egészet. S bár minden játéknak egyszer vége szokott lenni, a parandzsa (az üzbég-mohamedán nők fátyla: fejük búbjától hull alá az arcukra.) azonban maradt.
Apám ebben az időben másra gondolt, vályogviskolyának friss marhatrágyával betapasztott vályogkerítése mögül gyakran a közeli, magas hegyeket nézte miközben megvető mosoly futott át sűrű, hullámos, alig ősz szakállán. Vajon rajta kívül van e még valaki, aki olyan nagy tudással ismerné e hegyek megközelíthetetlenségét, mint ő. Mennyi vidéket barangolt be menekülésében a Vörös Hadsereg csapatainak üldözése elöl: bejárta a Sahirmardán-hegy gerincét, a ködös Pjandzsán át a Pamír jégmezőit. De a vadállati fény csak egy pillanatra villant meg szemében, s azt üzente: az elhamvadt napok pernyéjében ne turkáljon az ember!
Ebben az időben leváltották a kerületi pártbizottság elnökét, valamennyi funkcionáriusát. Állítólag Trockisták voltak, akik mindenképpen azon igyekeztek, hogy a falvakat sötétségben és tudatlanságban tartsák. A párt áldozatkész tagjait háttérbe szorították, üldözték s nem riadtak vissza a rágalmaktól, hamisításoktól sem. A kolhozok, amelyek nem kerültek a kezük alá, gazdagodtak, fejlődtek. Ezek a falvak szabadon terjeszkedtek, virágzott az új élet, itt minden dús és színes volt. Kissé odább már olyan falvakat voltak, mint apáméké: parandzsás nők, mullak-k, s magas vályogfalakkal elkerített ablaktalan kunyhók.
Az új pártitkár szerint ez a becstelen, bomlasztó munka már a múlté. Bár a faluban sem neki, sem instruktorainak még az árnyékát sem látták soha. Persze sokkal kényelmesebb a dolgozószobában ülni s onnan küldözgetni az utasításokat, rendeleteket. Meg aztán egyszerűbb is volt berendelni a központba a kolhozelnököt. Apám ilyenkor felkapaszkodott a szamár hátára aztán csak ment. A szamár nem ismert rossz utat, de apám, aki az elöljárósághoz igyekezett állami ügyekben, hosszúnak tartotta az utat. Néha ha a pártitkár sofőrjének autókázni támadt kedve, s rábeszélte főnökét a kényszerű kiruccanásra, apám azzal bírta maradásra őket, hogy nagyon rosszak az útviszonyok, a taliga kerekei összetörnek, a szekerekből kihullanak a szögek, ezek a szögek kilyukasztják az autó kerekeit. Veszélyes út a sivatag, csak a teve tapossa jól a faluba vezető utakat, de gyalog odajuthat az ember, meg szamáron is. Még azt is hozzátette: igazi nagy vezetőnek nem illik szamárháton ülni. Úgy tűnt, mintha még büszke is lenne rá, hogy a falu el van különítve a világnak attól a részétől, ahol veszélytelenül rohangálhatnak az autók. Ha más kolhozok elnökei megkérdezték tőle: hogy lehet az, hogy a pártvezetőség soha ki se dugja az orrát a falutokba?
Apám elcsodálkozott és azt válaszolta: hát minek dugta volna? Nálunk sosincs rendetlenség. Szovjetemberek vagyunk mi, sztahanovisták is vannak közöttünk.
Azon a nevezetes napon a csillagok aprók voltak, mint kásaszemek az olvadó jégen. Az ég meg kifakult kék kartonhoz hasonlított. Egy csillag hirtelen fellángolt s rögtön ki is hunyt. Talán megijedt, de a csillagok között elégedetten és gúnyosan ragyogott a hold.
Elérkezett anyám és apám menyegzőjének napja.

 

Tovább »

_Szegény anyám! 10.rész

 

Scsorin, a barátom szerint
- Szokatlan tavasz köszöntött be abban az esztendőben, mesebeli, bolond idő.
A menyegzői készülődést leste az egész falu.
Anyám átölelte vén apja lábát és könnyes szemmel esdekelt, utasítsa el a lánykérőt. De ő hajthatatlan maradt. Mert mit érthet az életből egy tizenhét éves fiatal lány? Másként állna a dolog, ha valami torzszülötthöz kényszerítené. Az igaz, hogy nem illenek össze: hisz a kolhozelnök az apja lehetett volna a lánynak. De mégis feleségül kell mennie, mert ha maga Mohamed szállt volna alá lánykérőnek, ő sem találhatott volna jobb férjet számára.
Az öreg tévedett, amikor anyám engedelmességét beleegyezésnek vette.
A kemencében már pattogott a tűz, a mellette sürgölődő asszonyok olyan öregek voltak, hogy már el sem fátyolozták arcukat a férfiak előtt, a muzsikusok is készülődtek, ekkor anyám úgy döntött: megszökik!
A falun túl fölcsapta arcáról a fátylát, körülnézett, mohón és gyönyörűséggel szívta be a levegőt, karjait széttárta, mintha csak a napsugarak forró kedveskedését, a kertek hűs árnyait, s a teli árkok vizének csörgedezését akarná magához ölelni. A néptelen pusztaság messzire elnyúlt. Sárga homok kavargott és halmokba gyűlt, szerteszét domboruló halmokhoz tévedt: holt falu feküdt ott ebben a pusztai temetőben. Kesernyés-sós könnyeket érzett ajkára hullani, de szíve haragosan vert s tompa sóhaj szakadt fel elszorult, ziháló melléből: a menyegző az ő szabadsága ellen tör, az ő szabad fiatalsága ellen. Soha többé nem jöhet ide barátnői vidám csapatával, többé már nem fog pajkosan hancúrozni ebben a hullámos homokban, amely lábát égeti. A kertekben csengő lányhangok énekelnek majd, de ő már nem dalolhat többé: férje, mint madarat a kalitkába, úgy zárja be őt az „asszonyok házá”-ba!
Szíve azt mondta: mindegy, hogy hová, csak haza ne, csak az utálatos szomszédasszonyokhoz ne. Ott vetélkedve, egymás szavába vágva hízelgik körül jókívánságaikkal és irigylik a „szerencséjét”.
Soha nem járt itt még egyedül! És soha észre sem vette, milyen nehéz a homokban járni. Szemben a hegycsúcsokon a hó olya fehér volt, mint a megfagyott fehér felhő. Valahol ott a hegy lábánál terül el a világ legzöldebb városa Fergána. Egyik barátnője mesélte neki, Fergána utcáin csak nagyon ritkán lehet parandzsás nővel találkozni: ott a nők nincsenek lefátyolozva, s a födetlen női arc ott nem szégyen. A fátyolon át rosszul látni, minden elszürkül, emberek, fák, még a napsugár is s különösen nagyon forró napokon nagyon nehezen lehet alatta lélegzeni. Neki miért kell elszenvedni ezeket a kényelmetlenségeket? Mi lenne ha Fergánába szöknék? Akkor egyszerre megmenekülnék a menyegzőtől is a parandzsától is. Nem, semmiképpen! Parandzsa nélkül járni annyi volna, mint feleségül ajánlkozni minden szembejövőnek – tépelődött anyám.
Kigombolta ruháját, s a hűs szél megérintette keblét, hirtelen összerezzent: úgy érezte, mintha titokban figyelnék. A közelben nem volt senki, de a faluból közeledett valaki. Észrevette, hogy a közeledő alak botra támaszkodik. Az apám! - sejlett föl neki. Lerogyott a homokba;s gyerekesen hegyes vállát görcsös zokogás rázta.
Az öreg elébe lépett, tyubetyejkájával megtörölte arcát,
 - Gombolkozz be! - mondta, aztán folytatta - emlékszem, csak álltam és néztem, hogyan folyik a halott apád fejéből a vér, amikor az udvaron át odakúszott hozzám egy kiabáló csöpp kislány. Gondoltam, ez a gyerek még semmit sem érthet, anyádat szólongattad, de ő nem válaszolt. Akkor bementem az asszonyok házába, és anyádat ott láttam, fejjel lefelé lógott a mennyezetről, arca elkékült, ruhája tépett volt és vértől piszkos. Valaki megérintette a lábamat. Te voltál. Reszketve vettelek a karjaimba, mellemhez szorítottalak és kimentem a házból. Szívem azt parancsolta, hogy álljak meg apád előtt. Megálltam és azt mondtam: te már nem hallod mit mond a te szomszédod. De én mégis a lelkedhez fordulok és legyen tanúja szavaimnak az ég. Az én bűneimért vagy őseim bűneiért Allah nem áldotta meg gyermekkel hajlékomat. Az utóbbi esztendőkben szomorúan néztem idegenek fiait: nekem nincs kiben gyönyörködnöm, én senkire sem támaszkodhatom öregségemre.
Mind gyakrabban ostromoltam Allahot, vezessen életem útjába egy árva fiúcskát, akit örökbe fogadhatnék. Allah neve áldassék örökké, most felelt a könyörgésemre. Nekem adja a lányodat. Ha nem is kisfiú, jó, legyen kislány. Magamhoz veszem, lelked megnyugodhat: én ezt a butuska lánykát jobban fogom szeretni, mint mások a sajátjukat. Erre esküszöm arcod színe előtt, borzalmas halálod helyén.
Aztán beléptem veled a kunyhómba, nevet adtam neked. Így lettél te az én lányom.
„Így lettél te az én lányom” – ismételgette magába anyám, s minden gyöngeségét és szeretetét, amely megkínzott anyja és meggyilkolt apja iránt ébredt benne, most a mellette ülő öregre árasztotta, aki anyját is, apját is pótolta.
Apám! – az öreg vállára borult s hozzásimult – Drága apám! Ó, az a menyegző, ő az árva, sehol sem lelhet védelmet. - mondta.
Az öreg tágult szemekkel sokáig nézett anyámra, aztán felemelkedett s mellén keresztbe tett karokkal szinte megkövülten állt. Anyám megértette: ez a hallgatag várakozás parancs számára: felkelni
- A faluban az asszonyok csak azt hajtogatják: megszöktél. Ha a férfi eltévelyedik, ez még dicsőséget is hozhat neki, de ha a nő tévelyedik el, becstelenné válik.
A száraz hang, amely ezeket a szavakat mondta, újból arra figyelmeztette anyámat, hogy sorsa elhatároztatott, nincs menekvés, minden ellenkezés értelmetlen.
Az öreget elkábította lánya hálátlansága, botja mélyen befúródott a süppedő homokba, nem érezte, milyen nehéz az út. Halántékában lüktetett a vér. Soha egy ujjal nem nyúlt a lányához, de a bot most égette a tenyerét.
Anyám lelkében, abban a pillanatban, amikor felállt s elindult apja után, összetört valami: neki már minden mindegy. Csak valahol, szíve mélyén, mint kis parázs a hamu alatt, szunnyadt homályos remény: talán sohasem köszönt rájuk a holnapi nap. Talán csak álom mindez.
Lábuk alatt lassan szilárdult a talaj. A ködben elmosódottan már feltűntek a vályogkerítések körvonalai. Anyám távolból férfihangokat hallott s fátylát arcára borította.
A falu még nem aludt. Birkák bégettek, kutyák ugattak. Az utcán csoportokba verődött emberek tiszteletteljesen hajoltak meg az öreg előtt.
- A faluban még soha így meg nem tiszteltek menyegzőt. Hálálkodhatsz az égnek, hogy ilyen különösen kegyes hozzád.
- Igen, apám – felelte fáradtan fátyla alól anyám.
 

 

Tovább »

_Keserü a köret 11.rész

 

Scsorin fáradhatatlanul, fájdalmasan mesélt szülei menyegzőjének előkészületeiről, anyjának elkeseredéséről. Most apjának rejtélyes magatartásáról ezeket mondta
- Apámat egész másfajta gondolatok foglalkoztatták. Ott ült a frissen lerombolt vályogkerítés halmán. Másnap úgyis új kerítést építenek a kolhoz fiataljai, új asszonyhoz, új kerítés, ez itt így dukál. Új kerítés nélkül éppen olyan illetlen a ház, mint a nő parandzsa nélkül.
A térdére terített kendőn zsíros birkahús-darabok, halmozott keménytojások és lepények halma volt, báránycsontocskákat szopogatott. Eleinte a lepényt jóízűen ropogtatta s a bárányhús szinte maga kérezkedett a szájába. A falatokon alig látszott a hús, olyan kövér volt a birka, de aztán mégsem telt gyönyörűsége az evésbe. Elment az étvágya, de csak erőltette magát, s minden harapást lassan rágcsálva, mégis evett. Ez volt a megmentője: ha az ember eszik, nem kell semmiről gondolkodnia. Egyszer csak fuldokolni kezdett, elméje vad körtáncba kezdett, felkavarta gyomrát, s egész lényét baljós sejtelmek hálózták be.
Annak az átkozott csatornának a terve nem hagyta nyugodni, amit a kiszárad falvak felvirágoztatására eszeltek ki a vörösök Taskentben, s most meg is akarják valósítani. Igaz a víz az üzbég vidék vére: de mégis, amit Allah épített azt nem lehet megváltoztatni. A természet szeszélye miatt, mert oly szűkösen látja el vízzel ezt a területet nem lehet fölforgatni az emberek életét, nem lehet megtagadni a hagyományokat, őseinket kivetnék sírjaik. Még ha maga a nagy Sztálin adott utasítást is erre, ki ő Allahhoz képest. Több ezer ember lepi majd el a környéket, igazhitűeken kívül, kommunisták, komszomolcok járják be a falunkat. Mi férfiak, hogy keveredhetnénk födetlen arcú asszonyok közé. Allah törvényei szilárdak és alkotása örökké való, akik azt hangoztatják: a nép azt akarja, minden más legyen, azok nem értik ezt. Hogy bírnának el ketmenjeink azokkal a sziklákkal.
A szomszédos Sztálin-kolhoz elnöke azt mondta: ha a fogatlan száj nem tud szétrágni egy darab húst, ez még nem jelenti, hogy a hús nem alkalmas a gyomor táplálására. A paradicsomi életet, amelyet a csatorna ígér, csak az ostobák utasítják vissza, csak azért mert sziklák állják el az utat, amely ehhez az élethez vezet. Azon kell gondolkozni hogyan lehet lerombolni őket.
Ez minden bizonnyal istenkáromlás. Sztálin hiába hirdeti, hogy nemcsak folyókat, de tengereket is képes a szovjet ember egyesíteni, és olyan gépeket készíteni, amelyek minden sziklát porrázúznak. Ez csak mese!
Apám így szilárdította meg önmagát, amikor belépett a teaház ajtaján. A legvénebb férfi mosolyogva szólt hozzá: - elhatároztuk, hogy a lakodalomra okvetlenül el kell jönnie a fő-kommunistának. Apámat mintha kígyó csípte volna meg.
- Minek, kérdezte?
- Hogy-hogy minek? Egy hajdani paraszt fia, aki még maga is paraszt volt, ilyen lakodalmat rendez! Történtek ilyen csudák az elmúlt időkben? Nem! Ez a csuda: hogy te a kolhoz szeretett gyermeke vagy, a kolhoz meg a kommunisták édesgyereke. Így hát az az igazság, hogy a holnapi menyegzőn az első helyen üljön! Így vélik az öregek.
- Ezt velem kellet volna megtanácskozni - fakadt ki ingerülten apám.
- Csak nincs ellene kifogásod, hogy a lakodalomnak ilyen tiszteletre méltó vendége lesz?
Minden dinnyének más a magja, egyébként sem helyes olyat tenni, amit az őszszakállúak nem helyeselnek - gondolta, és nem felelt.
A falutanács elnökének kellett Taskentbe utaznia, hogy a kerületi pártbizottság titkárának átadja a lakodalmi meghívót. Őt választották a falu vénjei, mert a mullah-nak szegről-végről rokona, és a faluban az egyetlen ember volt, aki felvételét kérte a kommunista pártba, az ilyen ember biztosan nem hoz szégyent a falura. Lelkére kötötték, hogy kérdezősködjék a csatornáról is, és úgy bocsájtották útjára, hogy „igen” választ hozzon, mert olyan nincs, hogy a párttitkár ne jöjjön, ha a nép kívánja és várja.
Nem volt ínyére a megbízatás. Mert Taskentbe még sohasem járt, a szomszéd falut elválasztó birkalegelőn túl sem. Meg aztán, amíg minden kérdésre meg paragrafusra kellő feleletet ad, addig vért izzad. De mit tehetett? Ez majd jó lesz a szamárnak, mert hamarabb mozdul el a helyéről.
Az esti órákba érkezett meg az elnökelvtárs a taskenti vasútállomásra. Kiment az állomás előtti térre, ahol soknyelvű sokaság zajongott s nyüzsgött. A park kanyarodóján túl villamosok suhantak. Valahol úgy ordítoztak a szamarak, mintha csak versenyezni akarnának az autók kitartó tülkölésével. Az utak szélén fejüket lobálló tevék álltak. Az utcákon élénk a forgalom, madárcsicsergést is hallani. A kertek susognak, s a kirakatok fényétől megvilágított kupalakú, bozontos, titokzatos topolyákat a rejtelmes sötétből kibukkanó erdőnek vélné távolról az ember. Mindenhol kecskelábon álló táblák jelölték az utcákat. Nem, nincs város a világon, amely Taskent szépségével versenyezhetne. És senki el nem hitte volna neki, hogy Taskentnél szebb város is van a világon.
Másnap a pártbizottság épülete előtt szekerekbe fogott tevék, szamarak és megnyergelt lovak álldogáltak. Az épület nyitott ablakain keresztül kihallatszott az innen-onnan érkezett kolhozparasztok hangja.
A párttitkár a falutanács elnökére rivallt, aki az asztaltól tiszteletteljes távolságban ült
- Jól értettem? Maguknál az asszonyok között semmiféle munka nem folyik?
- Mit tehetek én róla? Elvtársnő, én csak kis ember vagyok.
A falutanács elnökének inge a hátához tapadt, de a férfi, tudta, hogy nem csak a hőségtől izzad. Amint átlépte a küszöböt s meglátta, hogy a párttitkár asztala mellett nő ül, kiverte a verejték. Nem volt neki nehéz elképzelnie, mit szólnának az öregek, ha a lakodalmon fedetlen arcú nő jelenne meg. S miközben a kolhoz meg a falu ügyeiről számolt be, egyre azon töprengett: teljesítse e a megbízást, vagy sem?
- Én csak kis ember vagyok – hajtogatta mindenre s a világért sem mert a párttitkárnő szemébe nézni.
- A párt tagjelöltje nem lehet kis ember. Vagy nagy ember lesz, vagy….
Nő és a kerület titkára egy személyben - csodálkozott az elnök. Jól kigondolták, hogy asszonyt állítsanak a kerület élére. Akaratlanul is észrevette, hogy a titkárnő bár hízásra hajlamos, mégis nagyon csinos és vonzó. Fene enné azt a parandzsát!
- Vizet keresnek? Nagyon helyes – mondta lágyan a titkárnő. – Azonban egyedül a víz tanácselnök elvtárs nem teremti meg a boldog életet. Feleségüket, nővéreiket, lányaikat parandzsa alá rejtik. S tudja miért? Mert maguk, férfiak is, parandzsát viselnek. A férfiak parandzsája visszataszító maradiságból s előítéletekből szövődött. Ideje volna már nyitott szemmel és nyitott lélekkel élni. Azon a korhadságon, amelyet a régi időkből örököltünk, csak harccal törhetünk át. Ezt a korhadságot nem lehet már tovább tűrni. Ugye, nős vagy, igen? Adok neked egy baráti tanácsot: kezd magadon. Hazamégy a faluba, így szólsz a feleségedhez: „Gyerünk csak asszony hol is az a parandzsa? Dobd a tűzre.” Jövő héten okvetlen kimegyek hozzátok, üdvözölni téged, az első embert a faluban, aki megértette, hogy szégyen a nőt lealacsonyítani s ezért felszabadította a feleségét a piszkos parandzsa rabsága alól. Örömest ismerkednék meg a feleségeddel. És ha nem így lesz, akkor másként kell beszélnem. A párt nem tűrhet meg soraiban olyan embert, aki legbensőbb barátját, a feleségét rabszolgasorban tartja.
A falutanács elnökében éktelen düh támadt az asszony ellen, aki meg akarja szégyeníteni az egész falu előtt. Ideállítottak egy asszonyt – gondolta – aki most aztán csak zűrzavart csinál. Hiába ha asszony kezébe adják a gyeplőt, még a szamár füle is elvörösödik szégyenében. Aztán megszólalt
- Titkár elvtárs ne bántsd azt, aki téged sosem bántott. Én azért jöttem hozzád, mert az öregek küldtek valamilyen ügyben.
- Az öregek? - az asszony az órájára nézett.
- Van a falunkban a kolhozelnök – szája kiszáradt, a zsebéből lopótök-palackot szedett elő, nagyot nyelt belőle - a mi mirábunknak, Allah tartsa meg száz évig, van egy leánykája. Az öregek azt szeretnék, ha eljönnél a menyegzői ünnepségre.
- Igen?
 
 

 

Tovább »

_Egy födetlen arcú 12.rész

 

Scsorin, a barátom fáradhatatlanul és szenvedélyesen beszélt
- Anyám és apám lakodalma rendkívülinek ígérkezett, a kolhoz, hogy megadja a vőlegénynek a tiszteletet s a sok éves becsületes munkájáért az elismerését fejezze ki, magára vállalta a lakodalom költségeit.
Apám házánál már nagy volt a sürgölődés. Drága sötétkék kaftánjában lépett ki az udvarra, megigazította a derekát átkötő világoskék selyemkendőt, amit menyasszonya ügyes keze hímzett neki. Tyubetyejkája színes gyöngyöktől csillogott s az arca magabiztos volt, a büszkeség ömlött el rajta. A vendégek elözönlötték a környéket. Ahogy körülnézett hízelgett neki hiúsága: hogy irigyelhetik a legények. A háziasszonya, aki már látta a mennyasszonyt, - nem úgy, mint ő - azt mesélte neki: a lánykán nincs semmi kivetni való, ilyen lány a régi időkben az emír palotájába került, az emír miatta megfeledkezett volna többi feleségéről.
Örömét csak a vének aggódása rontotta el, türelmetlenkedtek ugyanis, hogy a falutanács elnöke és a fő-kommunista még mindig nem érkezett meg.
A mullah azonban már megérkezett, turbános kerek fejét alig észrevehetően forgatta mindenfelé és egér-szemecskéje ráncosan mosolygott. Nem, ő nem olyan ostoba, mint többi mullah-társa. Kolhoz? Csak hadd legyen! A falu népe hívő és ahol erős a hit ott a mullaht illeti az első hely és az első darab mindenből. Ő át nem adja ezt a helyet annak a hitetlen kommunista pártitkárnak!
Nem volt hiányosság a vendéglátásban, mert az egész falu odaadta terítőit, bőséges volt az ellátás: mazsolaszőlő, mandula, dió, és az ezüstös papírban cukorka bőven. A nagy csészék forró, zöld teával megtöltve, kézről-kézre jártak. Legények futkostak ide-oda a szőnyegeken, rézkorsóból töltögetve a habzó almabort. A konyhákká átalakított szomszédos kunyhókból, kinyújtott karjukon, gőzölgő tálakat tartva, egymás után jöttek a legények.
Borostyán-sárga húsleves! Húsos derelye! De mindennél jobban csiklandozta az orrcimpákat a nagy üstökben fövő ingerlő illatú piláf. A piláffőzés szertatását az idősebb kolhozparasztok látták el. Nem mindenkire lehet ám rábízni az ilyen finom fogás elkészítését: ha sokáig tartják a tűzön, kiszárad a rizs, rágós lesz a bárány zsíros része, ha meg nem jól sül át, akkor nem önti el a rizsszemeket tiszta aranyszínnel, nem olvad el a szájban és nem simogatja selymesen az ember torkát. S hozzá még itt van a túlfűszerezés veszedelme, amely isten ments, tompíthatja a sötét levéig lepárolt birkahús finom szagát.
Közben megkezdődött a tánc, apám a megterített díszhelyre ment és leült. A vályogfalon túlról üdvözlő kiáltások hallatszottak: biztos a mennyasszonya, anyám jött ki az asszonyok házából –gondolta. De hirtelen a kapuból lihegve szaladt befelé a falutanács elnöke
- Tiszteletre méltó öregek, teljesítettem a parancsotokat! Elhoztam!
Az öregek arca felragyogott.
- Halljátok? Tudtam, hogy eljön. Hiszen a nép kéri. Derék ember vagy, elnök elvtárs! Hol hagytad hát a díszvendéget! – kiáltott egyikük.
- Megkértem, hogy várjon, amíg felkészítelek benneteket. Mindjárt itt lesz.
Az elnök ádámcsutkája, mintha csont akadt volna torkán, furcsán megrándult.
- Parancsotokat teljesítettem, tiszteletre méltó vének, de…. a kerületi párttitkár…. nő- személy, födetlen arcú.
Ha az ég szakadt volna le, a falusiak jobban akkor sem rémültek volna meg.
Elsőnek apám, a vőlegény tért magához, aki éppen kiadta a parancsot a muzsikusoknak, hogy készüljenek a vendég fogadására.
- Hát most mi lesz? – kérdezte az öregektől? – Az bizonyos, hogy én le nem ülök egy födetlen arcúval. Egy levegőt sem szívok vele. Miatta nem veszem fejemre ezt a nagy szégyent.
Az öregek helyeslően bólogattak. A legvénebbjük meg is szólalt
- Tudom, mit követel a Korán és a régi szokások, de botrány a lakodalmi ünnepségen: rossz jel. Az nő, akit méltónak találtak, hogy fő-kommunista legyen az nem mindennapi nő. S a Korán az ilyen nőkről semmit sem mond.
- Úgy van! - helyeseltek a többiek.
Susogtak a fák. Pattogott a láng. A vályogfal mögül vidám asszonyi kiáltások hallatszottak. Végre megkezdődött a tánc.
Mindenki remélte nem lesz botrány.
Az utca felöl autó dudált, és a kerületi párttitkárnő belépett az udvarra. Csatos lakkövvel leszorított zöld selyemruha volt rajta. S kezében egy virágcsokrot tartott.
- Szálám, elvtársak!
Az üdvözlésre választ sem kapott. Nyugodtan ahhoz a terítőhöz lépett, ahol az öregek és a vőlegény ültek. A szél kellemes parfümillatot sodort felőle, ibolya szagot.
Apám hirtelen felállt, hogy otthagyja az egész lakodalmi gyülekezetet, de mikor látta, senki sem követi a példáját, visszaült a helyére. Belesápadt az izgalomba. Ajkait összeharapva olyan üdvözlő szavakat keresett, amelyekkel a párttitkárnőt sem bántaná meg, de az öregeket sem sértené azzal, hogy nőt olyan tiszteletben részesít, amelyek ellenkeznek az ősi szokásokkal. A keresett szavak nagy bosszúságára, sehogyan sem ötlöttek eszébe. A mellette ülő öreg oldalba lökte. Ekkor felemelkedett és a vendég elé lépett.
- Köszönöm! - mondta s a csokor után nyúlt.
A párttitkárnő elnevette magát, elkapta előle a bokrétát.
- Ezt nem neked hoztam vőlegény. Ez a menyasszonyé. Neked és nektek daliák, meg nektek tiszteletre méltó öregek, olyan hírt hoztam ajándékba, amely ezt a ragyogóan fényes menyegzőt még ragyogóbbá teszi. De ezt a jó hírt nem adják ám ingyen! – tréfálkozott az asszony, majd így folytatta – Elvtársak, éppen az imént kaptam telefonüzenetet a területi pártbizottságtól. A kormány és Üzbegisztán Kommunista Pártjának Központi Bizottsága elhatározta, jogosnak ismeri el a nép óhaját, hogy völgyünkben a Nagy Csatorna megépülhessen.
Mintha szélvihar tört volna az udvarra. A távolabb álló férfiak előre tolongtak s olyan szorosan fogták körül a párttitkárt, hogy az öregeknek fel kellett állniuk, ha az asszonyt látni akarták.
- Mikor kezdjük? – kiáltotta valaki türelmetlenül.
- Azonnal! A központi bizottság egyik tagja Moszkvába repül, hogy közölje Sztálin elvtárssal népünk óhaját. Sztálin elvtárs engedélye után neki látunk elvtársak.
- Akkor hát meglesz a csatorna. Hála Allahnak! – mondták ünnepélyesen az öregek.
Lesz csatornánk, repült végig az udvaron. A kolhozparasztok áradó örömmel csapkodták egymás vállát s bökdösték egymást oldalba.
Már senkinek sem jutott eszébe, hogy födetlen arcú asszony ül közöttük. A párttitkárnő mosolygott s a csokrot maga elé tartva eltűnt az asszonyok házában.
A felhők mögül már régen kigurult a sárga kerek hold, hajnal tájt a vendégek is lassan elszéledtek, minden elcsendesedett, akkor apám bement anyám szobájába.
Elkomorodott és megkérdezte
- Nem szeretsz?
- Nem?
- Akkor miért jöttél hozzám feleségül?
- Kérdezd meg az apámat.
- A kézfogon nem az apád mondott „igent”, hanem te! Vissza akarsz menni az apádhoz?
Anyám tagadóan rázta a fejét. Neki már nem volt apja: azt, akit a fehér turbános baszmacsok megöltek, nem is ismerte, a mostani apja pedig a menyegző előtti estén számára meghalt.
- Mégis mit akarsz?
- Semmit.
Anyám valóban azt akarta, hagyják békén és feledkezzenek el róla.
Apám másnap, egész estig a maga szobájában ült.
Amikor következő nap meglátogatta feleségét, az így fogadta
- Menj el tőlem.
- Megöllek – ordította dühösen apám.
Anyám megfogta a kezét
- Ölj meg! Ha szeretsz, kérlek, ölj meg férjem.
Az apám elrántotta a kezét, kint az udvaron nagyot csapódott utána a kapu.
A következő napokban, az egész faluban, mindenki arról beszélt, milyen csodálatos volt a lakodalom, milyen szép a pár, és hogy senki semmiben nem szenvedett hiányt.
- Csak a bégek ültek ilyen lakodalmat, mondogatták.
 

 

Tovább »

_Komszomolcok 13.rész

 

Ahogy fogytak Scsorin anyja életének napjai, úgy érezte egyre közelebb férjét az ő szívéhez. Lassan elmúltak már a menyegző emlékei, amikor minden pillanatban arra gondolt, hogy el kell mennie, mindegy hogy hova, csak el. Most már elhitte, amit a falu asszonyai beszéltek. Igen, bármilyen vőlegény is jó lett volna neki, de az olyanért, mint az ő férje, hálát kell adni Allahnak. Ő tiszteletreméltó férfiú! A fiatalokban megvadul a vér, de neki komoly minden gondolata. Úgy él majd mellette, mint a paradicsomban, Az ő drága férjének feje többet ér az aranynál.
Egyik nap Scsorin apja keskeny öntözőárkot ásott. Felsőteste meztelen volt, hátán, vállán a ketmen minden lendületére játékosan vonaglottak meg az izmok. Az anyja elgyönyörködött benne. Abban a pillanatban ébredt talán benne az új érzés iránta. Olyan öntudatlanul gyönyörködött munkájában, mint a kerekedő szélviharban, amely orkánt kavar a sivatagban. Az arcába akart nézni, de a férfi mintha csak kitalálta volna kívánságát, megfordult. Tekintete mogorva volt, de csak egy pillanatra. A fiatalasszony elpirult, mert észrevette, hogy a férje arca örömtől ragyogott. „Mennyire szeret”. Úgy érezte, hogy nem megy sehova. Most már nem tudna elmenni.
A férfi leültette maga mellé, átölelte. Had jöjjön még több víz ide – mondta – annyi fát ültetek, hogy a nap sugarai alig tudnak áttörni lombjukon. És ez mind a tied lesz. Szeress engem nagyon, édes, szépséges feleségem, és én olyan életet teremtek neked, amilyet egyetlen bégnek a feleség sem ismer.
Máskor Scsorin anyja a konyhában, a tűz mellett állt, amikor férje a házba lépett, karjaiba emelte, ajkával zárta le az ajkát s a fiatal nő csodálkozva érezte, hogy nem tud, de nem is akar ellenkezni. Kimerülten aludt el, de álmán keresztül érezte, hogy lelke felüdül, mint tavasszal a föld. Szürkületkor ébredt csak és összerezzent, mert látta, hogy a feje férje mellén nyugszik, s ő szorosan magához öleli a nyakát. Beléje villant a felismerés, hogy ennek így kell lennie, hogy vele most nagy, szép és derűs dolog történt.
Ezután minden nap nagyon várta haza, s elképzelte, hogyan kapja karjába és viszi csókolgatva a szobába. Végre mindezt megérhette, ez az, amit életnek hívnak! Még nem tudhatta, hogy a boldogsága hamar elrepül, mint azok a felhőcskék, amelyek a házuk fölött úsztak. A szél a Nagy-csatorna felöl fújt.
Végre megérkezett a Nagy-Vezér engedélye Moszkvából, a csatorna megépítésére. Ekkor a kerületi-pártbizottság titkára elérkezettnek látta az időt, hogy a faluban is rendet tegyen. Mert az mégsem járja, hogy sem pártszervezet, sem Komszomol nincs ezen a helyen, s az egyetlen pártagjelöltjüket is kizárták a szervezetből. Az ő feladata lesz, hogy virágzó Lenin-kolhozt csináljon Allah követőinek!
 Önbizalmát növelte, hogy maga Sztálin helyeselte a kinevezését. Amikor az Taskentbe látogatott, és elébe tették a leendő funkcionáriusok listáját, rábökött a nevére és megkérdezte - - Miféle szerzet ez az elvtársnő?
Gyorsan és kimerítően felvilágosították
- Egykor ismeretlen írástudatlan lányka volt, egy béresnek a gyermeke. Később az első komszomolka lett a vidéken, de akkor még senki sem gondolta, hogy az ő nevéhez fűződik a gyapottermelésben beállott gyökeres változás. A gyapotcserje trágyázásáról irt tanulmányt….
- Elég! – szólt közbe Sztálin – Ez az igazi agronómus. Ilyen emberekre van szükségük az itteni bolsevik testvéreinknek. Az ilyen tudást meg kell becsülni, mert a korhadt fejeket is képes felvirágoztatni, az elszáradt, csökevényes szellemet pedig nyesegetni.
A párttitkárnő két célpontot jelölt ki, a parandzsás nőket, és a fiatalokat, akikre sodró lendülettel a kommunista erkölcs hatását kell kiterjeszteni. Egy célpontot pedig meg kell semmisíteni, a kolhozelnököt, Scsorin apját. A régi szokások, a hagyományok tiszteletének a bástyáját látta benne, és nem feledhette neki a menyegzőn tanúsított megaláztatását. Amikor a lakodalomi sokaságnak arról beszélt, hogy a csatorna nem csak az éltető vizet, de az új bolsevik eszméket is elhozza, a dúsan virágzó kertekben és a gazdagon termő földeken födetlen arcú asszonyok dolgoznak majd, fiatalok sereglenek a Komszomolba. A kolhozelnök gúnyosan, nevetve mondta neki
- Nem a szavain nevetek elvtársnő, hanem szavainak az értelmén. Vallja be, lehet-e nevetés nélkül végignézni egy meztelen emberen, aki száz drága kaftánt ígér magának nászajándékul.
Az emberek tízezrei tódultak a Szovjetunió minden részéből a környékre a nagy építkezéséhez. Egy hónap alatt kellet elvégezni a munkát. Az építkezés vezetői úgy gondolták, ezen idő alatt az emberek is, az idő is megtelítődnek a bolsevizmus éltető eszméivel. Ezek az eszmék a szocialista verseny, a hatalmas sztahánov- mozgalom. Ezek voltak azok a pontok, amelyeket még Archimedes sem tudott megtalálni, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. A párttitkárnő szentül hitte: az ösztönző erő, amely a tömegekre hat, az ő kezünkben van, a „sarkot” ahonnan a világot is kifordíthatják, jól ismerik.
Ahogy elkezdődött az építkezés, a falu asszonyainak rendszeres gyűléseket hívott össze egy erre az alkalomra épített vályogviskóban, személyes utasítására nagy ablakot kanyarítottak rá. A fiatalokat pedig, szabadidejükben állandóan utaztatta, egyik Komszomolból a másikba. Amint végig dübörögtek az addig soha nem látott teherautók a falu utcáján, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, a kolhoz elnöke mindig megjegyezte: a „sátán szekerei”.
Az eredmény nem sokáig váratott magára.
Egyik alkalommal egy fiatal nő ugrott le a teherautó platójáról. Egyenesen Scsorin szülei háza felé tartott, bement a konyhába és a barátom anyjával szorosan átölelték egymást. Régi barátnők voltak. Halima néhány éve költözött bátyjához Margelánba, amikor meghaltak szüleik. Az egyetlen nő volt a kerületi párttitkár mellett, aki födetlen arccal sétálgatott alkalomadtán a faluban a vályogviskók között. Mellesleg a város egyik Komszomol szervezetének a funkcionáriusa volt. A lakodalomra nem jött el: miért látni barátnője szégyenét és szenvedését. Biztos volt benne, hogy ez a menyegző csak gyötrelem.
Amióta megkezdődött az építkezés gyakran meglátogatta a házat, persze csak akkor, amikor Scsorin apja a gyapotföldeket járta. Ilyenkor el-elsétáltak a homokos pusztaságba, a holt falvak buckáihoz, pont úgy, mint kislány korukba. Hosszasan beszélgettek ilyenkor, a múltról, de leginkább a jelenről és a jövőről
- Boldog vagy? - kérdezte Halima.
- Miért ne lennék boldog, drágaságom? Az uram szeret. – volt a válasz.
Ezután a városi élet szépségeiről beszélgettek, moziról, táncról, fiatalemberekről. Scsorin anyját már nem villanyozták fel ezek a témák. Ő most csak férje szerető gondoskodását kívánta. Ezt megérezve Halima témát váltott
- Hallottad már? Munkaversenyre hívtuk ki a falutokat. De előbb meg kell alakítanotok a Komszomolt. Ma este gyűlés lesz. A kerületi párttitkár azt ajánlotta, hogy okvetlenül vegyünk be téged is.
- A csatorna nem nők dolga, Halima. Hogy te milyen különös lettél! – válaszolta a fiatal feleség.
Halima ezután a találkozás után sem hagyta annyiban a dolgot, egyre gyakoribbá váló megjelenése a faluban nem csak a Komszomol megalakulásának volt köszönhető. A párttitkárnő nemcsak a helyi fiatalok patronálásával bízta meg, hanem barátnője meggyőzésével is. Bár ezen utóbbival kapcsolatban eredeti célját soha nem érte el, de arra sikerült rábeszélnie, hogy legalább látogasson el az építkezéshez, nézze meg milyen nyüzsgő élet folyik ott. Munkaidő után zenészek, színészek lépnek fel, mindenféle mutatványosok bűvölik el az embereket, a táncmulatságok pedig a késő éjszakába nyúlnak.
Scsorin anyja és Halima megbeszélték, hogy másnap a Nagy-csatorna építkezésénél találkoznak.

 

Tovább »

_Üvegtetejü ház 14.rész

 

Scsorin apja napról-napra kevesebb időt töltött otthon. Néha még éjszakára is elmaradt. Porosan, fáradtan, de elégedetten járt haza. Minden kérdésre néma mosollyal vagy legfeljebb két-három kurta szóval válaszolt: „Utat építettünk”, „Póznákat állítottunk telefondrótnak”, vagy „Gyűlésen voltam”…- ilyeneket felelgetett feleségének. Felesége egy percre sem tudta kiverni a fejéből, férje, ha gyöngéd is hozzá, lélekben nagyon-nagyon távol van.
- Minn gondolkozol, drága férjem? – tört ki belőle egyszer szomorúan a kérdés.
A férje zavarba jött.
- Ehhez te nem értesz, édesem. Hallgass és ne kérdezősködj!
A fiatalasszony ettől kezdve soha semmit sem kérdezett, de magában elégedetlenkedve gondolta: „Minek az a csatorna? Legfeljebb nem lesz az udvaron árnyékos kert. Hadd maradjunk inkább szegények, de ragyogja be az életünket a szerelem. Azon kívül semmi más nem kell”. „Drága férjem, térj észre, gondolkodj csak! Ne tedd tönkre a boldogságunkat, ne tipord el, amit irántad érzek férjem lelkem!” – De sértett hiúsága azt parancsolta: „Hallgass!” – és ő hallgatott.
Scsorin pedig így folytatta
- Apám látta, hogyan szenved a felesége, de ami benne forrongott, arról nem beszélhetett az ég egy adta világon senkinek sem.
Anyámnak ekkor eszébe jutottak azok a fiatal nők, akik teherautón mellette vonultak el gyakorta a falu utcáján. Arcuk vidámnak és boldognak látszott. Jó volna megtudni, milyen lehet azoknál az élet és mit fognak ezek a csatornánál csinálni?
Anyám ettől a pillanattól kezdve, gyakrabban találkozott Halimával, a barátnőjével, a margeláni Komszomol titkárával, és eljárt a faluban tartott Komszomol gyűlésekre is. Egy idő után már arról gondolkodott egy-egy ilyen kiruccanás után, hogyha nincs Allah, akkor ki irányítja az életet? Ki küldi el a szigorúan megállapított időben a nappal után az estét, az este után az éjszakát s az éjszaka után a reggelt? Miből vannak a csillagok? Ki gyújtja fel őket este és ki oltja ki reggel? És miért nem mindenütt egyforma a nap? Itt, a nap forró sugarai elöl el sem lehet menekülni. De azt mondják, vannak vidékek, ahol az emberek megdermednek akkor is, ha a nap süt. És itt van a Szir-Darja, vajon lehet-e, hogy az emberek megfordítsák a vizét. Vajjon nem lehetne-e a napot is rákényszeríteni, hogy engedelmeskedjék az embereknek. Egy tanult ember azt mondta a csillagokról, hogy csak azért látszanak olyan aprónak, mert nagyon messze vannak a Földtől. De vajjon nem lehet-e őket közelebb hozni? Akkor a villanyt sem kéne bevezetni és talán világosabb lenne, mint a Sztálin-kolhozban. S még egyszerűbb lenne, ha a házak tetejét olyan varázslatos üvegből csinálnák, mint amilyen a mikroszkópban van. Akkor nagy világosság ragyogna föl, mert a csillagok óriásira megnőnének, és ami a legfontosabb: a tetőn keresztül meg lehetne látni mindent, ami az égben történik. És akkor a férjem is megláthatná, hogy semmiféle Allah nincsen. De lehet-e készíteni ilyen tetőt? S ha lehet, miért nem csinálják meg? Kitől lehet erre feleletet kapni. Talán a bolsevik párttól?
Egy napon a teaház vezetője egy levelet nyomott apám kezébe. Az állt benne, hogy a felesége Komszomol tag lett és, hogy a gyűléseken rendszeresen parandzsa nélkül mutatkozik idegen fiatalemberek előtt. Még azt is állította a levél írója, hogy anyámat a csatorna építésénél is látták. Apám nem hitte el ezeket az ocsmány szavakat.
Egy alkalommal azonban munkája a csatornához szólította, legjobb embereit az építkezésre rendelték és munkaerő híján selejtes lett a gyapotföldek előtrágyázása. A kerületi-pártbizottság titkárát, az építkezés egyik irányítóját kereste, akivel a lakodalma óta már úgyis ismeretségben volt. Egyszer már visszakövetelte embereinek egy részét, de akkor a párttitkárnő elutasította a kérését azzal, hogy dolgozzanak végre a nők is falujukban, dolgoztassa csak őket, és azt ajánlotta: a kolhozelnök elvtárs vesse le végre magáról a butaságból szőtt parandzsáját.
Apám, mint a fölbőszült bika készült megfojtani azt az átkozott bolsevik nőszemélyt. Szerencsére nem találta a sebtében felállított hivatalába.
A párttitkárnő éppen arra az építkezési területre tartott, ahol parandzsás nők verődtek össze. Minden nap, egyenként vagy csoportokba kijöttek a munkához s fátylukat kicsit fellebbentve mohón körülnézegettek. A nőkhöz lépett és megkérdezte Halimát
- Barátnőid melyik faluból valók?
- Különböző helyekről.
Egy kis szélroham egyikük arcáról fellibbentette a fátyolt. Olyan feltűnő szép volt a fedetlen arc
- Á, hát maga az? – kérdezte a párttitkár.
- A szomszédos faluból. – felelte zavartan a gyönyörű nő, az anyám.
Apám miután nem találta a párttitkárnőt, úgy döntött, személyesen keresi fel a falujuk táborát és majd ő maga meggyőzi az ott lévőket az otthoni munka szükségességéről is.
Először a Sztálin-kolhozbeliek táborán haladt át. Barakkjaik ragyogtak a tisztaságtól. A teaházban a legszembetűnőbb helyre állították a jutalmakat: krómbőr csizmákat, ruhára való selyemanyagot és más értékes holmikat. Azokat jutalmazták velük, akik egy hét alatt a legjobb példát mutatják, meg akik az építkezés befejeztéig mindenkinél többet dolgoznak. A vörös sarokban bicikli várakozott. Vadonatúj s a lakkozás friss szaga érzett rajta. Gramofon játszott, a kolhozbeli lányok körül sürögtek-forogtak a más kolhozok legényei, udvaroltak nekik.
Falujának tábora úgy állt mellettük, mint valami szegény rokon – se barakk, se díszítés, amelyekbe érdemes volna gyönyörködni: cölöpök és rajta tető. Két kemence füstölgött s a piláfos üstök feketéllettek a koromtól. Kissé távolabb juhok, ökrök és öreg gebék voltak összeterelve. A levágásra szánt állatok voltak egybegyűjtve. A szamarak és tevék, akárcsak a nomád népek táborában, a szekerek és taligák mellett pihentek. Az egyik tető alól, a nagy hasas szamovár felöl trágyafüst szaga terjengett szüntelenül. A földre ugyan szőnyegek voltak terítve, de a párnák olyan zsírosak voltak, hogy nem lehetett megállapítani, milyen a színűk és milyen anyagból készültek. Ez volt a teaház.
Ha valaki megnézte a Sztálin-kolhozbeliek táborát, azt hihette volna, hogy lakói állandóan otthon tartózkodnak, olyan barátságos, szép rend volt náluk. Mellettük apáméké valamiféle menekültek gyülekezetének látszott, akik az állomáson a vonatra várnak. Apámat mindezt tapasztalva csak egy valami dühítette föl: mindenki szeme előtt élnek s még imáikat is az istentelenek előtt kell elvégezniük. Ennek is az a szemérmetlen párttitkárnő az oka!
Dolga végeztével apám a sátrak és barakkok széles utcáján haladt, amikor a távolban az utca másik oldalán három nő közeledett. Magukra vonták az általános figyelmet. Egyiküket azonnal felismerte, maga a kerületi pártbizottság titkára volt, a másik, födetlen arcú, ismerősnek tűnt, mintha már látta volna a falujukban, a harmadik parandzsában, vajon ki lehet ő? Le nem vette szemét a parandzsáról. A sötétkék színű aranyos szegélyű gallér valahogy ismerősnek tűnt. Pontosan ilyet vásárolt a feleségének. Máskor talán az ilyen hasonlóság elkerülte volna a figyelmét, de most gondolatai a nem is oly régen kezébe nyomott levél tartalmán jártak. Hát mégis igaz? Igen! A felesége volt.
Gyorsan elvegyült a tömegben, nem akart botrányt kelteni, számára az végzetes lehetett volna.

 

Tovább »

_Ó, Fergána, te csodás város! 15.rész

 

Megbocsátani? Scsorin apjának nem volt könnyű elhatározás, hogy feleségével leszámoljon, bár a gondolatára is egész testében megremegett a dühtől. Agyát szinte szétfeszítették gondolatai
- Feleségem, persze bűnt követett el velem szemben, de az isten előtt sokkal kisebb mértékben bűnös. Mert hiszen az, akit kényszerítenek, hogy eltévelyedjen, kevésbé vétkes, mint az, aki a rosszra való hajlandóságot felkeltette benne. A fene vinné el azt a parandzsát! Ha a feleségemre néz valaki, attól még nem változik el az arca. Egész Üzbegisztánban födetlen arccal is járnak nők s nincs semmi bajuk. Hiába, a jó szó a kígyót is rákényszeríti, hogy kimásszon fészkéből, a rossz, a muzulmánt is kiforgatja a vallásából. De mit tegyek? Allah szerint ütni kell a makacs, engedetlen asszonyt, és verni kell a feleséget, ha szégyent hoz rám! Ezer és ezer férfi gyönyörködött födetlen arcában, és ruháján keresztül gömbölyödő keblében. Ezért meg is ölhetem.
Amikor Scsorin anyja belépett a házba, férjének kezében már ott volt a csillogó pengéjű, ezüst markolatú tőrkés, Allahot dicsőítő felirat díszítette a kézbe simuló alabástromot.
- Ölj meg édes lelkem, drága férjem! – kiáltotta a fiatalasszony.
Meglendült az erős férfikar és lesújtott, de mielőtt a penge éle átfúrta anyám bársonyos bőrét és a szívébe hatolt volna, hirtelen megállt a parandzsa selyemszálból hímzett, Allah-t dicsőítő díszítésénél. A markolat ebben a pillanatban szinte szétégette a férfi kezét. A gyilokot a sarokba hajította és ugyanazzal a mozdulattal a korbácsáért nyúlt. Ezután véresre ütlegelte szépséges feleségét, csak az arcát kímélte: Allah had gyönyörködhessék tovább benne.
Az asszony ezután nem hagyhatta el többé a házat, férje a magas hegyekről egy vénasszonyt hozatott őrizetére.
A napok múlása nem csak a sebeket gyógyította, de egy sor változást is hozott a falu életében. A szüntelen gyűlésezés, a helyi Komszomol megerősödése, a kommunista agitátorok fáradságot nem ismerő működése azt eredményezte, hogy az asszonyok is megjelentek a gyapotföldeken, többen már a parandzsájukat is elégették.
Halima, a margeláni komszomolka, Scsorin anyjának barátnője odáig merészkedett, hogy a szónoki emelvényről azt hirdette
- Allah egyáltalán nincs, csak a mullah-k találták ki. Aki pedig úgy gondolja, Allah igenis van, gondoljon arra, a Prófétája úgy látta, hogy a nők szépsége meglágyítja a harcosok szívét és elrendelte: a nők takarják le arcukat! De hát harcolnak a mi férfijaink? S ha háború lenne, mi miért ne tudnánk éppen úgy használni a fegyvert, mint a férfiak? Miért van hát szükségünk a parandzsára? De mi közünk nekünk, szovjet nőknek, Mohamedhez és az ő harcosaihoz? Dobjátok Mohamednek ezt az átkozott fátylát máglyára.
Ahogy haladt előre a csatorna építése, úgy változott ennek a fekete-pusztaságban álló falunak a mindennapi élete: új utat, iskolát, benne kultúrtermet építettek, postahivatal, mindennap taskenti újság hozta a híreket a Szovjetunió minden részéből. Az egyetlen traktor is megérkezett, a nagy Sztálin adományaként.
A falutanács ülésén legutóbb már az is felvetődött, hogy új falut építenek a régi helyén, világoskéknek kell lennie. Kékre festik a házak homlokzatát az utcára nyíló ablakokkal, az oldalukat meg fehérre, mint a hó a hegyekben, és a zöld kertek sűrűjéből kandikáljanak ki. A vályogkerítéseket le kell rombolni, a poros utak helyén pedig sokan látták már a szép parkot, virágokkal, szökőkutakkal.
A Komszomolban többen felvetették, hogyha valami új dolog, amibe belefogtak balul sült el, ha náluk sikertelen volt a régi módszer megváltoztatása, ami másutt felvirágoztatta az emberek életét, az Scsorin apjának hibája kellett, hogy legyen. Az ő akadékoskodása az oka mindennek. Kedvelt és gyakori fenyegetőzését, Mohamed hosszú kezét pedig nem hitték, levágta azt már rég a szovjethatalom.
A változásokkal szemben csak a vének tartottak ki, és Scsorin apja a kolhozelnök.
Kommunisták, Komszomol, építkezés, födetlen arcú nők – mindez olyan volt számára, mint egyre jobban feszülő hurok a nyakán. Az foglalkoztatta: meddig élhet nyakán kötéllel az ember? Hiszen nem ma, és nem is tegnap hurkolódott rá. Élni akart minden áron. Megszökni a faluból? De hová? Ott, ahol a régit rombolják, nincs hely az ő számára. És a régi össze is omlik ebben az országban. Vagy talán már mindenütt össze is omlott! Olyan falvak, ahol élnek a régi szokások, nagyon ritkák, de ezeket bármi áron meg kell tartani. Nagyon hamar szükség lesz rájuk. Oh, ha csakugyan s mielőbb jönne a háború!
Scsorin anyja egyre gyakrabban kapott verést. Ennek ellenére Halimával titokban találkozgattak a homoksivatagban, a halott falu maradványainál. Már régen felfedezte, hogy férje a karámok mögött - faágakkal eltakart - a vályogkerítésen vágott nyíláson fogad és bocsát el idegen embereket. Ezen a nyíláson át szökött meg egy alkalommal barátnőjéhez, aki nem csak sajnálkozott, de mélyen felháborodott a férj viselkedésén. A sok megkékült sebhely, a korbácsszíjak friss nyomai arra indították Halimát, hogy Scsorin anyját szökésre bírja. Margelánba, majd Fergánába akarta vinni, amit már meg is beszélt a kerületi pártbizottság titkárával. Legutolsó találkozásukkor átadta a párttitkárnő azon utasítását, hogy azonnal hagyja el a falut, a Komszomol majd segítségére lesz.
Halima parancsolóan rászólt
- Azonnal szedd össze a holmidat, megyünk Fergánába. Majd elhelyezünk a textilgyárba.
A fiatalasszony tagadóan rázta fejét
- Nem tehetem. Teherben vagyok.
Nem sokkal ezután Scsorin apja levelet kapott, beidézték Fergánába. Úgy gondolta az ügy, amely miatt beidézték az ügyészségre, nem rejthetett magában különösebb veszedelmet. Persze nem kellemes, de nem lesz nehéz kivágnia magát: a selejtes trágyázás nem csak az ő hibája, az öregek is belementek, de legfőképpen az alkalmas trágya és az emberek hiánya okozta. A csatorna építésre minden állatot kihajtottak és a legjobb embereit kivezényelték. Ilyen fölfordulás csak akkor kerekedik, ha ilyen nagy munka, mint a csatorna építésénél asszony parancsol.
A városon csak üggyel-bajjal tudott átvergődni. Autók robogtak, lovasok vágtattak és ünneplőbe öltözött emberek között terelgette lovát.
Majdnem délre járt az idő, amikor a területi ügyészség előtt leugrott a lováról.
Óvatosan nyitott be a megjelölt ajtón s ugyanolyan óvatosan csukta is be maga után.
- Szálám, Baglaj bég!
A lába összecsuklott! Első gondolata az volt - menekülni – de hallotta a parancsoló hangot.
- Lépjen közelebb!
Bizonytalanul pislogott az asztal felé. Szeme kerekre tágult, s megdermedt a csodálkozástól:
- Radzsim bég? – kérdezte Scsorin apja.
- Helyettes ügyész…Salimov elvtárs! – igazította helyre élesen az iroda gazdája.
 – Üljön le!
A kolhoz elnöke Scsorin apja nehézkesen ereszkedett a székre. Salimov az asztalon át odanyújtotta Halima feljelentését. Ő elolvasta a sorokat, majd az ügyész visszatette az iratcsomó közé.
- Ostoba históriába keveredett. Az asszonyverés semmiség. Nekünk másról kell most beszélgetnünk, komolyabb dolgokkal kell foglalkozni, Baglaj bég. Elfelejtkezett az esküjéről.
 
 

 

Tovább »

_Itélőszék elött 16.rész

 

Scsorin apját a hírhedt, és gyűlölt Baglaj bég kurbásit megfenyegette a szovjethatalom területi helyettes ügyésze, Salimov elvtárs, alias Radzsim bég, hogy amennyiben nem teljesíti hatékonyabban az önként vállalt kötelezettségét, a szovjetbíróság elé kerül. Ekkor az apa azt felelte neki
- Csak induljon neki most a völgy bármelyik útjának s akkor megérti, hogy mi történik. Sokkal könnyebb tűvel megásni egy kutat, mint visszatérni a múltba.
- Dicső Baglaj bég kurbásit vártam vendégül és csodálkozva látom, hogy asztalomnál egy szakálas vénasszony ül. Ki mondja, hogy egyedül harcoljon? Az igazhitűeknek mindig elég megbízható barátjuk van külföldön.
- Megint Anglia! Emlékszem, hogy a megboldogult emír milyen elkeseredve beszélt Angliáról. Azt mondta: „Angliának mindegy, ki lesz a bárány, de mindenesetre jól akar lakni piláffal!” Megint csak a régi nóta ismétlődik: a bolha elugrik s újra csak a tetűt fenyegeti veszedelem.
- Nem csak Anglia van a világon!
- Hát mi van még?
Salimov a falon függő térképhez lépett s ujjával egy köröcskébe bökött, amely mellé kövér betűkkel az volt nyomtatva: Berlin. Aztán papírlapot vett elő táskájából.
A kolhozelnökké vedlett, hírhedt Baglaj bég kétszer is elolvasta a nevére kiállított kötelezvényt, tenyerével letörölte homlokáról a nagy cseppekben csillogó verejtéket s tagadóan rázta a fejét.
- Megmondtam, a szovjetbíróságra kerülsz! – kiáltotta az ügyész.
Baglaj bég mosolygott
- Úgy látszik Radzsim bég elfelejtette azt az igazságot, hogy a botnak két vége van.
- Nem felejtettem el. De ennek a botnak az egyik végét a markom szorítja erősen, a másik vége pedig Baglaj bég fején fog kopogni. Ne sértődj meg barátom, de azt még a gyerek is megérti, hogy a mi mai beszélgetésünk után nem tehetek másként: az olyan embernek, aki túlságosan sokat tudott meg, vagy velünk kell jönnie, vagy - meg kell halnia. Ami pedig a fenyegetésedet illeti, igazán gyerekes dolog. Hol vannak a tanuk? Senki sem fogja elhinni a bebörtönzött banditának, hogy az ügyész nem Salimov elvtárs. A becsületes szovjet dolgozó megrágalmazása csak súlyosbítja a bűnödet.
- És mit kell tennem?
- A gazdáink majd megmondják. Egyelőre azt, amit eddig csinált. Minden erővel megakadályozni, hogy falujában a kommunizmus megerősödhessék. Nekünk most az a fontos, hogy minél több faluban megmaradjon a vallási fanatizmus és a parandzsa.
Scsorin apja vad dühvel rántotta maga elé a papírt s a tintát szétfeccsentve, aláírta. Lenyelte a sértést: bezzeg, tízegynéhány esztendővel ezelőtt minden másként volt, akkor még Radzsib bég tiszteletteljesen leste minden szavát.
- És mi van ezzel a feleségem dolgával? – kérdezte.
- Már megmondtam, semmiség! És ne feledje, Berlinben agyafúrt mesterek vannak! Ekkor Salimov megveregette elvbarátja vállát.
Meglehetősen későre járt az idő, amikor barátom apja kiért városból. A poros estét nem kevésbé poros éjszaka követte, de az emberek csak mentek és mentek a csatorna építése felé. Úgy érezte magát, mint kém az ellenség táborában. Bár kételkedett benne, hogy ezt a népet térdre lehessen kényszeríteni, de zavart bizonytalansága mégis elszállt. Radzsim bégnek talán mégis igaza van: jobb a görbe út, mint a járhatatlan. És egyáltalán miféle megtiszteltetés egy ilyen lerongyolódott falu kolhozelnöki rangja a bukott buharai emír volt tanácsosának. A közeli bosszúállás lehetőségére gondolt, szíve fellángolt. Olyan erősen szorította korbácsa nyelét, mintha éles, görbe szablya volna.
A kerületi pártbizottság titkára igencsak meglepődött, amikor Halima komszomolka megmutatta neki a területi ügyészségtől kapott levelet. Ebben az állt, hogy a feljelentés semmit sem igazolt, tanú nincs, törvényszéki orvosi látlelet nincs és maga a sértett is azt vallotta, hogy az egész beadvány – hazugság: a férje szereti őt, s nem hogy megütötte volna, de soha, még csak meg sem szidta. A levélből még az is kiderült, hogy a feljelentő, becsületes szovjet dolgozót rágalmazott meg, és ha az érintett akarná keresetet is indíthatna, de annak nincs szándékában panaszt tenni. A helyettes ügyész közölte: az ügy be van fejezve.
A párttitkárnő most már világosan látta: ha ilyen ördöggel akar megküzdeni, akkor el nem engedheti a szeme elöl egy pillanatra sem. Elgondolkodott már azon, hogy ez az ember egykori béres létére túlságosan írástudó s nagyon kiismeri magát a Korán bölcsességeiben is, még a mullah sem éri őt utol ilyesmiben. Nagyon gyanús ez. Döntő lépésre szánta el magát.
Időközben a csatorna építése nagy lendülettel folyt, mindenki a közelgő nagy robbantásra figyelt: évmilliós sziklákat készültek elmozdítania víz útjából.
A robbantási előkészületeket azonban nagyban gátolta, hogy a területen működő szivattyúk váratlanul meghibásodtak. A falubeliek is elszenvedtek egy tragédiát: leégett az új iskolájuk.
A kolhoz elnöke e különös és riasztó eseményekre hivatkozva felbolygatta az egész falut. Szaladgált ide-oda, mint aki eszét vesztette. Kikényszerítette, hogy a falutanács, ülést hívjon össze, ahol több ember gyűlt egybe, mint amennyi mag van a dinnyében. Itt aztán Scsorin apja újra elővette a régi nótát, bölcs férfiakra hivatkozott, akik azt mondják, hogy mindezek a történések, baljós jelek, Allah figyelmeztetései, amiért az építkezéshez födetlen arcúakat engednek, s amiért a faluban már a nők is a földekre járnak dolgozni. És ekkor a kolhozelnök gyilkos buzgalmában túlfeszítette a húrt, arról kezdett szónokolni, hogy maga Allah késlelteti szándékosan az építkezést, hogy az végül meg is hiúsuljon, így az emberek visszatérhetnek falujukba, a mezei munkákhoz. Az iskola leégésével kapcsolatban pedig nem kevesebbet állított, mint hogy az iskola volt az utolsó szög Mohamed próféta koporsóján.
Most felállt Halima, aki nem is volt falubeli, pusztán a kerületi párttitkár kinyújtott karja, a falugyűlés egyetlen hívatlan női résztvevője és ezeket mondta
- Ez az ember egy jött-ment, aki a faluban annyira a keze közé kaparintotta a hatalmat, hogy még az öregek sem mernek mindig ellent mondani neki. Jól tudjuk, hogy a fülemüle szürke madárka, de amikor énekelni kezd, körülötte mindenki elnémul, és szájtátva hallgat. Mintha nem is madárka énekelne, hanem magának Allahnak a lelke. Nem világos-e előttetek elvtársak, a kolhozelnök csak tetteti magát. Sokkal jobb lesz, ha nem mesékkel szórakoztat bennünket, hanem elmondja miért rendelték be a területi ügyészségre, miért megy tönkre a gyapot idő előtt, mit csinált a csatornánál, kikkel találkozik titokban és hogyan gyulladhatott ki a falu iskolája. Ezt az embert le kell váltani és a szovjetbíróságon a helye.
Scsorin apja olyan mélyre hajtotta a fejét, hogy arca nem is látszott, csak tyubetyejkája két oldalán ágaskodott magasra két vörös füle.
Hirtelen nagy zajongás és fölfordulás támadt a teremben, a mullah ekkor felállt nagyot koppantott a botjával, mire elcsendesültek és minden figyelem rá szegeződött
- Emberek, hogy lehet, hogy egy idegen, ráadásul egy istentagadó, födetlenarcú, a falu egyik tagja fölött ítélkezzen. Ez a nő, mint egy ravasz sátán, tréfát űz velünk. Hát nem látjátok, szívesen változna öntözőcsatornává is, hogy vizével az istentagadás pestisét árassza a falura. Csak a sátán megszállottai hihetnek neki, s tapsolhatnak, mint valami előadáson. Allah megbocsátja és helyesli a hazugságot, ha azért történik, hogy vele az igazhitűeket védelmezzük, de hallottátok, családunk egyik legmegbecsültebb tagját támadta. Úgy kell vele bánni, mint az urát megcsaló asszonnyal, kövek által pusztuljon hitványságáért. Allah nagy és Mohamed az ő prófétája.
Az utolsó befejezett szó, az isteni kinyilatkoztatás után néhány öregebb férfi fölugrott a szőnyegéről és a komszomolkát kitaszigálták az utcára.

 

Tovább »

_A menekülés ideje 17.rész

 

Halimának nem kellett tartania semmi veszedelemtől, a mullah csak fenyegetőzött. Nemhogy kövek, még egy árva kavics sem volt található a szürkés-fekete homokban egész a Darja folyóig. Felkapaszkodott a helyi komszomolisták társaságában az első, arra elrobogó teherautóra, ami a csatornaépítkezésre tartott, s maga után hagyta a kétségek gyilkos füstjét: hadd marja ki az öregek szemét. Majd csak rájönnek, a tetőre füstjárat kell.
Scsorin apjára azonban nagyon is komoly veszedelem leselkedett.
A földön heverő selyempárnákon ült, könyökig felgyűrte inge ujját s tejjel töltött tele egy csészét. Keletnek fordult, tekintete elé emelve tenyerét, testét himbálva imát suttogott. Kitolni az evés gyönyörűségének perceit, amikor a gyomor már türelmetlenkedik, ebben van valami kifinomultság, amit megérteni és értékelni kell. Az udvaránál a költőket is arra kényszerítette, énekeljék ennek vagy annak a fogásnak minden sajátosságát és nagyszerűségét, még mielőtt fejedelmi szájába vette volna a falatot. Micsoda áldott idők voltak azok! Bár csak mielőbb visszahozná Allah azokat a napokat!
Ujjai nagydarab bárányhússal egy csomó illatosan párolgó rizst markoltak ki.
Éppen úgy, mint azokban az „áldott időkben”, nagyra tátotta a száját, s ügyesen belenyomta a markában fogott ennivalót. Karján, könyöke felé, zavaros csíkban csurgott a lé, zsírcseppek is csillogtak rajta. Húsdarabka akadt a fogai közé, aranyos rizsszemecskék hullottak ki a szájából és szakállába keveredtek. Hangos csámcsogással rágott. Szeme boldogságba úszott. Fogát hegyezett libatollal piszkálgatta. Aztán csésze után nyúlt, a tej sűrű volt. Először csak a nyelvét nyújtogatta belé, aztán apró kortyokban nyelte és hunyorgott: már-már dúdolni kezdett.
De a harmadik marék piláf után állkapcsa lustábban mozgott s fejébe olyan gondolatok jelentek meg, amelyek az evéstől távol álltak.
Milyen erőfeszítésekbe kerül minden, amit csinál. És hol a gyümölcse?
A kommunisták javasolták elsőnek, hogy fosszák meg őt a kolhozelnöki tiszttől. Volt idő, amikor az ilyeneket csak egyetlen szóval illette: szemét. Nem csak az ilyen izzadságszaggal átitatott senkiháziak, hanem csinyovnyikok és mullah-k is megtiszteltetésnek tartották, ha lányaikat az ő szórakoztatására áldozhatták és közülük senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Baglaj béget vejének nevezhesse.
Hol van az a nagy háború, amit Salimov helyettes ügyész emlegetett? Hogy lenne lehetséges, hogy a németek vezére, egy alantas mázolóinas képes lenne mindazt véghezvinni, ami még a nagy kánoknak sem sikerült.
A falutanács ülésén történteket égi figyelmeztetésnek vélte, hiszen alig kezdődött el az ülés rögtön kitört a vihar. Előtte még olyan biztonságba érezte magát, hogy akár azt is gondolhatta volna: „Itt én parancsolok!” Igaz ö mindig tiszteletteljesen fejet hajtott az öregek előtt, akik annyira gyönyörködhettek saját képzelt hatalmukban, amennyire csak akartak, de mégis úgy táncoltak, ahogy ő fütyült, s mindig azt tették, amit ő előirt. De az a födetlen arcú bolsevik lány úgy beszélt, mintha meg is nevezhetné Baglaj béget s mind azt, amit mostanában elkövetett. De lehet, hogy ez csak játék? Hiszen a nők is csak játékba kezdenek, ha vendégségbe mennek, egymást olyan néven nevezik, ami éppen eszükbe jut. És játszás közben mindent összehordanak: kit és miért vert meg a férje, kinek milyen ruhája van, mit árulnak a vásárban, s milyen aratás várható az idén. Az igaz, hogy a lakoma sem igazi: a lepény és az édesség homokból van, tea és almabor helyett az öntözőárok vizét isszák.
De ez igazi vendégség volt!
Halima csak vendégként, a kerületi pártbizottság titkárának küldötteként jelenhetett meg a falutanács ülésén, oda egyetlen más nő nem tehette volna be a lábát.
Scsorin apja nem volt ostoba ember, így tudta: a komszomolka minden egyes szavát úgy kell érteni mintha az maga, a párttitkárnő szájából hangzana. Ez pedig nem jót jelentett. Valószínű már mindent sejtenek, ha bizonyosságuk lenne már le is tartóztatták volna.
Menekülni kell!
Ősi szokásokra támaszkodni? Nagyon jó tanács, ha a szokások még élnek. De ezeket már elpusztították az új idők. Ali-alig tartják már magukat. Olyanok, mint az elkorhadt, kiszáradt fa, amely csak addig áll, amíg a gazda baltája nem koppan egyet az elhalt törzsön. Ilyen balta volt a régi élet pillérei számára a faluban ez az átkozott csatornaépítés! Nem is szólva a fiatalokról, akik fölött a Komszomol parancsnokol. A Mullah meg egy kis falka öreg, ennyi a „pillér”. Ezekre már nem lehet támaszkodni. Ha nem lennének tanácsok, kolhozok, akkor nem lenne joguk az élethez az ilyen párttitkárnőknek, Halimáknak!
Annak idején azt ígérték neki, hogy talán Üzbegisztán kormányába is jelölhetik, legrosszabb esetben az ország valamelyik tartományának vezetését kapja. Nem volt ugyanis olyan ember, aki kis haszonért ott hagyja iráni földbirtokát s szinte koldusnak öltözve tengesse napjait a sivatagban.
Mint a kígyó, Baglaj bég is bőrt cserélt. Értett hozzá, hogy összenőjön azzal a bőrrel, amilyet neki az adott pillanatban Allah küldött.
Nem tudhatta még, hogy a felesége megveretésének ügye nem zárult le, s a kerületi párttitkár fellebbezése nyomán az ügyet most már magasabb szinten újra elővették, sőt a CSEKA is bekapcsolódott a vizsgálódásba. Egy területi helyettes ügyész ugyanis nem utasíthatta volna el ilyen egyszerűen egy Komszomol titkár bejelentését. Ez több mint gyanús – gondolták Taskentben, a bolsevik hivatalnokok.
Megérzései arra indították, hogy a lehető leghamarabb, családjával és vagyonával elhagyja a jól ismert vidéket.
Négy jó lovat vett az andidzsoni vásáron, és meghagyta a kupecnak, hogy amíg értük nem jön, a legjobb zabbal etesse, s kristályos vízzel itassa őket, nehogy száraz kóró vagy pocsolya kerüljön eléjük.
Ezután háza udvarának egyik végéből előásta szamárbőrbe varrt vagyonát.
Felmálházta a két kolhozban használatos gebéjét, meg két szamarát és egyetlen feleségével, s az időközben megszületett Mira–val, Scsorin nővérével útnak indult.
Éjszaka vágott át a fekete pusztaságon a kisvárosba, ahol a hosszú útra felkészített lovaira váltott.
Hogy merre induljon, már jó előre eltervezte. A leleplezéstől tartva mindig felkészülten várta ezt a pillanatot. Olyan helyet választott, amelyet a szovjethatalom szemetesládájának tartottak. Elfogása esetén úgyis oda száműzték volna, így legalább megkímélte a bolsevikokat, hogy szívességet tegyenek neki.
A Bajkál melletti várost, Irkutszk-t – ugyanis ide tartott - nem az önként vállat börtönének hitte, hanem a lehetőségek kincsesházának. A száműzöttek, kalandorok, kétes személyiségű lumpenek, kincsvadászok és szőrmekereskedők „Mekkája” volt ez a terület. Különösen értékes volt az itt élők számára a folyton jelenlevő kínai cserekereskedelem és a csempészet.
Már a Dungans–ok földjén járt, amikor hírül vette Salimov ügyész letartóztatását és annak a nagyméretű német kémhálózatnak a leleplezését, ami egész Üzbegisztánt lázban tartotta.
Neki már bottal üthették a nyomát. Most már magára ölthette azt a másik kígyóbőr ruhát, amit Allah küldött neki.

 

Tovább »

_Zajos élet Irkutszkban 22.rész

 

1941 nyarán az irkutszki fogadó népszerűsége egyre inkább túlnőtt a város határain és az egész Bajkál vidékének, ismert pihenő-, s szórakozóhelyévé lett. Scsorin apja mindent meg is tett ennek érdekében, még külön fürdőházat is épített, ahol dögönyözömesterek, s dögönyözőasszonyok álltak a vendégek rendelkezésére.
Mindez azzal járt, hogy egyre több átutazó, gazdag ember szállásolta itt el magát, akár több napra is, és fárasztó utazásaikat megszakítva kellemes szórakozással „pihentették” magukat.
A város előkelőségei is tanyát vertek ekkora, s teljesen kiszorították a városi munkásság lumpen elemeit, a kis stílű csalókat, kispénzű szerencsevadászokat. Most már csak olyanok találhattak itt otthonra, akikről az újdonsült, „szakértő bírálóbizottság” állapította meg, hogy hibátlanok, maguk a bőr-és szőrmekereskedők, száműzött nagypolgárok, vagyonuktól megfosztott arisztokraták, táncosnők, komédiások mondták ki ítéletüket.
A fogadó vendégei esténként benne forrtak ebben a fényűző fakatlanban, amely süketítő zajjal, a zene üvöltésével, dalolással, kiáltozással, tébolyult emberek részeg lelkesedésével volt tele.
Mindezt egy magas göndör hajú férfi főzte és kavarta, cilinderrel és gérokban, kékre borotvált arcába tapasztott kiálló bagolyszemmel. A többiek Georgij hercegnek szólították. Arcra szakácshoz hasonlított, ruhája után ítélve pedig azokhoz a fáklyahordozókhoz, akiket gazdag halottak temetési menetéhez szoktak felfogadni. Kedvenc italát a fagylalttal kevert konyakot nagy kortyokban itta.
Az emberiség barátja a tivornyázó társaság pásztora és főkolomposa volt s mindenkor, amikor csak részeg nyájával megjelent, zene harsogott és énekek csengtek, hol kesergők, amelyek könnyekig belemarkoltak a lélekbe, hol hetykék, eszeveszett tánccal. Amikor vontatott, mélabús dalokat énekeltek, úgy látszott, hogy a fogadó falai összetolódnak és fojtogatnak, mikor pedig a kar pattogón és tüzesen énekelt és ropták a táncot, mintha orkán rázta volna meg és taszította volna széjjel a falakat.
Ilyenkor gyakran vált „Körhintává”a fogadó terme, ahol a padló az asztalkákkal, emberekkel együtt lassan körbe forgott, csak a terem sarkai maradtak mozdulatlanok, ahol aztán, mint párnában a toll, egymás hegyén-hátán tolongtak a fülsiketítő zsivajban a vendégek. Egyik sarokban a zenészek, amint tüdejük szakadtából fújták rézhangszereiket, a másikban a kar, egy csomó színes, virágkoszorús nő, a harmadikban a büfé, amelynek edényein és palackjain a függőcsillárok fénye tükröződött, míg a negyedik sarokban ajtó volt bevágva – az ajtón át kilépők a forgó körre kerültek, ide-oda tántorogtak, karjaikkal hadonászva elvágódtak és harsogó kacagással forogtak tova.
Scsorin apját az egykori Baglaj béget kezdetben csak nyugtalanította, később már bosszantotta ez az ország minden részébe elhallatszó, harsogó tivornyázás.
Ritkán, együtt üldögélt a fogadó egyik különtermében a társaság „krémjével”. Csakis azért, hogy sok hasznos információhoz jusson. Ezek az emberek azonban összevissza lotyogtak minden badarságot, jó eszű embernek kellett lenni annak, aki a hallottakból meg tudta különböztetni a magot a pelyvától.
Porucsinszkij a kocsigyártó, amikor megszólalt, rövid kutyamosolyra húzta a száját és senki nem tudhatta: hízelkedve kezetnyalni vagy harapni készül-e. Gyakran félrevonta a fogadó tulajdonosát, a béget és arról győzködte: mennyi kocsira lesz szüksége, ha egyszer a kommunisták szétugrasztják e díszes társaságot. Arról sem feledkezett meg, hogy ilyenkor töviről-hegyire elmondjon mindent mindenkiről: kitől kell félni, ki okos, ki becstelen, kinek van felesleges pénze.
Lustyikov a textilkereskedő, egy kifejezéstelen szemű gömbölyű emberke, akit ”félig sültnek” csúfoltak, mert tényleg olyan volt mintha nyers tésztából gyúrták volna, szarkarecsegő hangján mesélte, hogy külföldi látogatásai alkalmával menyi különös dolgot látott. Az egyik városban a házak falait szappanos kefékkel mossák az asszonyok, a másikban télen és nyáron akkora a köd, hogy az utcai lámpák egész napon át égnek és mégis vaksötét van, Párizsban mindenki kész ruhákkal kereskedik és olyan magas torony található ott, hogy arról a tenger túlsó partján fekvő városok is láthatók.
Glomov egy hatalmas termetű bőrkereskedő, szemmel láthatóan szerette, ha becsülik és figyelmesen hallgatják, ha öblös hangján megszólalt. Ilyenkor répaszínű ujjával fenyegetően a magasba döfködött, s arról győzködte ivócimboráit, hogy Siracusa városában élt egyszer egy igen-igen híres tudós, aki felajánlotta a cárnak: adj nekem, amire rátámaszkodhatom s az egész világot kifordítom neked sarkaiból. Ezután még jobban felemelve a hangját, azt üvöltötte: osztályuknak nincs szüksége ilyen tudósokra, cárra se, nekik van mire támaszkodni: a pénzre. A nemesség elsorvadt, nem állhat útjukba, a bolsevikok pedig csak dögvészt hoznak az országra. De a hivatalnokságnak a kereskedők közül kell kikerülnie, hogy megértse ügyüket. Lecsendesülve, mellesleg azt is megemlítette, hogy állítólag nyugaton egy hatalmas ököl furkósbottal ütlegeli az országot.
Mind közöttük akadt egy orvos, akit csak Ványa bácsinak szólítottak, és aki különös kapcsolatban állt az orvostudománnyal. „Jó megnőtt a disznó! Az a bikanyaka, az a lapátkeze! Hogy nem roskad össze alatta a karosszék!” – mondogatták róla az újonnan érkezett vendégek. Testes, galambősz, nagy kék szeme volt, az arca mindig simára borotvált, mosolygós, és olyan kellemes hangon beszélt, mintha kis csengők csilingeltek volna a torkában. Ványa bácsiról már minden törzsvendég tudta, hogy csak azért iratkozhatott be a moszkvai orvosegyetemre, és azért végezhette el azt, mert az apja cári segédtiszt-orvos volt 32. Rjazány-i lovasezrednél. Amúgy közszájon járt, hogy ez a hülye, amikor kilencedik osztályba járt, tréfából a nagyapja pipájába egy petárdát dugott. Az öreg jobb kezének nagyujját levitte a robbanás. Tízedik osztályos korában dinamittal fölrobbantotta a fizikatanára csézáját. Elsőéves egyetemista korában két járókelő esett áldozatul csínyjeinek. Másodévesen forró krumplit dugott alvó apja fülébe. Ekkor szülei elvitték egy efféle bajokra specializálódott doktorhoz, az megkérdezte tőle „Miért tetted ezt fiam!”, mert így van az leírva O.Henry „Az indiánfőnök” című történetben – volt a válasz. A szülök könnyes szemmel arra kérték a doktort: gyógyítsa meg fiúkat, annyi rubelt adnak érte amennyit az nyom. Mire a pszichiáter: „Szerencséjük, hogy a fiú nem olvasta Kazbegi „Apagyilkos” című regényét, különben mit számít a súlya, nem lehet több kilencven kilónál, én viszont a magam súlyának megfelelő, azaz száztíz kiló aranyat adok maguknak, csak vigyék el innen tüstént.” Ványa bácsi gyakran volt kapatos állapotban, ilyenkor mindig arról beszélt hallgatóságának, hogy igen, igen boldogtalan, hogy őt ebben az országban nem értik meg, mindig a lelkében vájkálnak, nincs magánélete, és ő szabadságra vágyik, hogy azt tegye, amit akar. Bezzeg Amerikában mindig azt teheti az ember, amit jónak lát, mindenki úgy él, ahogy kedve tartja. Nők, konyak, koktél, éjszakai mulatók, luxusautók, dollár. Mondókája végén pedig mindig hozzátette, hogy tudomása szerint a Broadwayn áll egy fa, azon lombok helyett dollár terem, csak oda kell menni, szakítani róla emennyi jól esik.
Ha e tisztes férfiaknak agyát már elborította a szeszkazán gőze, egymásra támadtak.
Egyikük azzal pocskondiázta a másikat, hogy apja málhahordóból lett emberré, a másik, mint egy bárány bégetve azzal vágott vissza az egyiknek, hogy jómódját akkor szerezte, mikor egy gazdag örmény kereskedőnek elvágta a torkát.
Scsorin apja ilyenkor csak felkrákogott és hallgatott. Más fajhoz tartózó vadállatok között érezte magát. Tudta: megannyi tegnap még paraszt volt és mindegyikben valami rablószerűt, mesébe valót, és mégis tisztelendőt látott.
Kétségtelen, hogy méltó versenytársuk lenne, úgy az üzleti ügyekben, mint a dorbézolásban. Egykor ő is ugyanúgy bujálkodott és égette a pénzt akár a forgácsot. Igen, a pénz forgács volt ezeknek az embereknek a szemében, akik fáradhatatlanul, minden erejükből gyalulták az egész földet, egymást, az országot.
A bosszankodás rémületté vált, amikor egyszer, maga Georgij herceg elismerően megveregette Scsorin apjának vállát és magasztalva az irkutszki fogadót, megemlítette, hogy csak a buharai emír egykori karavánszerája vetekedhetne vele. És óvatosságra is intette: biztos értesülései voltak, hogy a szovjethatalom egyre inkább keletre figyel, új gyárakat építenek, ágyúknak, tankoknak. Bolsevikokkal, gyári munkásokkal, felhizlalt nemzőképes nőkkel népesítik be e Moszkvától oly távoli vidéket.
De még ezeknél is nagyobb gond nehézkedett Scsorin apjának lelkületére. Feleségének viselkedése nyomta irtózatos súllyal. A fiatalasszony nemcsak, mint jó házigazdához méltón megjelent a mulatóban, hanem egy alkalommal a Tomszkból érkezett táncosnők között is feltűnt.
Zinaida, török táncosnő volt, felfigyelt Scsorin anyjának szépségére, önnön vonásaira, s tulajdonságaira lelt benne. Gyakran elvonultak egyikük lakosztályába, ott sok időt töltöttek kettesben. Ilyenkor Scsorin kiskorú nővérét Míra-t is magukhoz vették.
A bég szörnyen dühbe jött, amikor a törökös zenére hajlongó-forgó, színes muszlin fátylakba csavart táncosnők között egyikükben feleségére ismert.
Szörnyen elverte az asszonyát. Többször megismétlődött az eset. Nem sok haszna volt. Ilyenkor Scsorin anyja több napig nem jelenhetett meg vendégei előtt, akik egyre hangosabban követelték jelenlétét.
Maga Georgij herceg figyelmeztette Scsorin apját, hogy asszonyokat verni, az itt nem szokás.
Az apa végül belátta, jobb, ha visszavonul és minden tehetségével a szőrmekikészítő üzemével törődik. Ha igaz a hír, akkor könnyen megeshet, hogy a helyi korrupt kommunistákat kevésbé megvesztegethetők váltják fel, akik talán még a fogadót is bezárhatják.
Tusint,egy kínai bajuszú, s kinézetű férfit fogadott fel a fogadó vezetésre. Lelkére kötötte: feleségére úgy vigyázzon, mintha saját élete kimeríthetetlen kincsesbánya lenne.
Scsorin anyja tudta: kutyaként állította mellé, hogy vigyázzon rá, hogy megvédje mindentől. Hát legyen – gondolta, és ezután mézes kenyérrel etette.

 

Tovább »

_Dulja Poljakova 24.rész

 

Scsorin apja végleg elköltözött a fogadóból. Az épülő szőrmefeldolgozó közelében vett magának egy szerény, de takaros házat. A város délkeleti részén ahol az Angara kilép a Bajkálból, lapos, rekettyés partszakaszon, öbölszerű kitüremkedése a folyónak alkalmas hely volt egy ilyen vízigényes munkához. A feldolgozás közben kavargó bűzös levegő is így elkerülte a várost, s lakóinak orrát nem csiklandozta folyton a tengernyi leölt állat irhájának bűzlő szaga.
Porucsnyikovszkij a városi hivatalnok rögtön felajánlotta, küld neki egy házvezetőasszonyt. Ez a himlőhelyes rút ember, a fogadóban törzsvendégnek számított, mértéktelen kéjenc hírében állt. Azt beszélték irigyei, hogy amikor a bolsevisták bevonultak a városba, a polgármesteri hivatalból mindenkit szétzavartak, csak őt felejtették az egyik íróasztalnál. Mindenkit csak szidalmazott, vagy dicsért, attól függően, hogy mi volt a személyes érdeke.
Amikor Scsorin szülei megjelentek Irkutszkban Miszter Bork fogadójában, Porucsnyikovszkij egy ostyaárusító asszonyt bízott meg: tudakolja ki, kicsoda-micsoda jövevény érkezett a városba. Megtudván az eredményt, a templom előcsarnokában a város előkelőségeinek azt újságolta, hogy ez a nagymancsú ember, egy tatár lótolvaj, aki most lókereskedő és azért jár olyan hetykén, mert azt képzeli, neki harangoznak minden toronyban. Később, amikor Scsorin apja megvette a fogadót, jószágigazgatónak nevezte, ha bebocsátást kért. Bent a mulatóban már azt suttogta ivócimboráinak - figyeljék meg, milyen szerencsés keze van, minden úgy forog, mint a megolajozott kerék, és valószínű azért jött, hogy helyébe lépjen a földön.
Ha lerészegedett képtelen volt levetni régi meggyőződéséből varrt ruháját, ilyenkor a cárt éltette és arról fecsegett, hogy a cáratyuska azért engedte a bolsevikokat rendezkedni, mert ők szabadságot adnak a munkásoknak meg a parasztoknak. A cár nagyon jól tudta: cél nélkül még a juhot sem engedik ki az istállóból. Itt pedig egy egész népet, ezrek ezreit kiengedték. Az uralkodó megértette – az uraktól keveset lehet elvenni, maguk élnek föl mindent, majd a proletariátus meg a parasztság kipótolja a veszteséget.
Dulja Poljakova a házvezetőnő, okos, erős jellemű özvegyasszony volt, tetőtől talpig feketébe öltözködött, feje úgy volt egy fekete kendővel bekötve, hogy annak csücskei szarvakként meredtek előre, keveset beszélt, nehezen forgó nyelvvel és érthetetlenül, mintha nem is orosz lenne, - tőle aztán semmit sem tudhattak meg Scsorin apjának magánéletéről. A férfire nézve egyetlen dologban volt veszélyes, éjszakánként rosszul aludt és nem tudta rejtegetni, hogy testi vágyak kínozzák. A gyász ideje alatt ilyenkor, alkalmanként elment a kolostorba, most azonban felszabadulva gyászos kötelezettsége alól, ráadásul egy szőrös vadbikára hasonlatos ember házába költözve, remélhette, reggelre végre, mint a tej kialudhatja magát, s a kolostort még csak álmaiban sem kell megkörnyékeznie.
A bég eleinte csak okos gazdaasszonynak tartotta, akit nem csak eszéért becsült, hanem írni-olvasni tudásáért is. Később már azt is megállapította, hogy akár a feleségek mintaképe is lehetne, pompás háziasszony, nagyszerűen tett el sósuborkát, ecetesgombát, befőttet, a házban egy óraszerkezet kerekecskéinek pontosságával dolgozott. Bizonyára tejszínként fölhabosított szerelemmel is szeretné. Nemsokára eljött a próbatétel napja.
Gyöngyházszínű szürkület volt, Scsorin apja kakasfarként felemelkedő köntöse alatt háta mögé dugva kezét, súlyos lábbal taposta a padlót. Váratlanul Dulja asszony lépett a szobába, becsukta a zsalugáterokat, kibontotta haját, kifűzte dús melleit is kínáló blúzának füzőszallagjait.
- Milyen telt vagy! – lelkesült a férfi – és az asszony forró, buja testét simogatta.
Mielőtt elaludt volna Dulja Poljakova nem tudta megállni szó nélkül
- Talán el sem hiszed, előtted nem is tudtam mi fán terem a szerelem. Asszonyok, barátnőim néha beszéltek róla, de nem hittem nekik, szégyenükben hazudnak – gondoltam magamban. Hiszen a szégyenkezésen kívül nem ismertem meg semmit férjemtől, úgy feküdtem az ágyba, mint a kínpadra. Jó ember volt, csendes, okos, de a szerelemhez nem adott neki Isten tehetséget.
Szavai új vágyat ébresztettek a felajzott férfiben és bámulatba ejtették. Erősen szorongatva az asszony gömbölyű kebleit, ezt dünnyögte
- Lám, lám nem is tudtam, hogy ez is lehetséges. Mindig azt hittem: minden férfi édes az asszonynépnek. Mindegyik szeret egy másik férfit is megpróbálni, hogy megtudja, nincs-e édesebb a cukornál? Na, alaposan kifárasztottál Dulja Poljakova.
Dulját ezután gyakran megajándékozta gazdája, névnapjára porcelán órát kapott, amelyet egy bak és egy virágfüzéres nőalak díszített. A művészi munkát sokszor megcsodálta. Most már nem röstellt úgy járni a házban akár a páva, csípőjét riszálta és szemérmetlenül fitogtatta szépségét Scsorin apja előtt. Hamarosan rubin fülbevaló lett a jutalom.
Miközben elkészült az üzem, Scsorin apja egyre csak távolodott azon ismeretektől: mik is történnek a fogadójában. Tusin a kínai bajszú megbízottja, havonta egyszer felkereste ugyan, hogy beszámoljon, miféle módon mennek a dolgok, de csak azt mondta el, amit apám hallani szeretett volna. Feleségéről azt mesélte, hogy a város utcáin egyre többen, katonaköpenyekben sánták, vakok, félkarúak és más nyomorékok járkálnak és ezeket a megcsonkított, magukkal tehetetlen katonákat a fogadó hölgyei sétáltatják, a hölgyek felett pedig a felesége parancsnokol. A vendégekről is mondott egyet-mást, kiváltképp egy új vendégnél időzött el sokáig, egy bizonyos Mrozov főhadnagynál. Ő lett az új városparancsnok, valaha csendőrtiszt volt, a város utcáin hizlalt libaként lépdel. A kancsal Nyizjadina matróna pénzeli, de nem az öregasszonnyal, hanem apácákkal bujálkodik. Szörnyen okos ember, a kommunisták azért is helyezték ide, Szibériába. Hétszáz könyvet olvasott és olyan pompásan játszik kisdobon, hogy még katonáit is tanítja erre a művészetre. A minap, a tagbaszakadt papokat minden templomból elzavarta, s zsúfolt bikacsordaként terelte őket a szentképek, s templomi zászlók alatt. Ezután a város összes harangját megkongattatta, az egyesített templomi karral pedig érces hangon elénekeltetett valami indulót, a takácsok, kocsigyártók, bőrgyári munkások és a koldusok valamint a világ proletárjainak harci dalát. A szakállas kereskedők szerint ez az új hitvallás. A nagy csődület előtt aztán arról kezdett szónokolni, miért is tört ki a háború.
Scsorin apja ilyen kimerítő tájékoztatást kapott bizalmasától.
Mielőtt Tusin elhagyta volna a házat, még Dulja asszonynak is üzent, lopva belecsípet a gömbölyű farába és szemérmesen a fülébe súgta
- Küld el ezt az embert a háborúba, olyan félelemkeltő a külseje, hogy az ellenség menten elfut előle.
- Hát veled mi van, sógor, miért nem nősülsz meg, kakas? – felelt az asszony.
A városban, a fogadóban és Scsorin anyja körül a fontosabb dolgok egészen másként alakultak.
Irkutszkot és környékét hatalmas emberáradat lepte el, gyárak, bányák termeltek, és olaj, meg gázszivattyúk pumpálták a harctérre valót.
A fogadó mulatótermében ezután sem sokat törődtek azzal, ami azon kívül volt, sem a háborúval sem az attól megcsonkított katonákkal.
A szépséges üzbég anya, újdonsült barátnőjével, Zinaidával a török táncosnővel sülve-főve együtt volt. Előadás után gyakran elvonultak pazarul berendezett különtermükbe, ahol Szentpétervárról, meg Moszkvából elcsapott színészekkel, és mindenféle vén kéjencekkel vad mulatozásba kezdtek. Eleinte egy színésznő vitte a prímet, aki szeszélyből hagyta ott a színházat, s azóta az eszével százszor is megbánta. Fekete volt a haja, a szemöldöke, festve volt mindkettő, és amúgy vén volt, mint Matuzsálem. Mivel szülei elfelejtették bejegyeztetni születése napját a plébánia anyakönyvébe, kihasználta ezt a mulasztásukat, s legalább húsz esztendővel fiatalabbnak mondta magát, mint amennyi. Különben Irkutszk legönteltebb alakjaként könyv nélkül tudott egy csomó mulatságos történetet, ezeket részint maga találta ki, részint másoktól hallotta, és minduntalan elmondta már szerte Oroszországban amerre járt. Hangsúlyos helyen említette színészi nagyságát, amit szerinte leginkább az a sok ajándék bizonyít, amit hódolóitól kapott. Zinaida szerint azonban a valóságban mindez másként volt, az előadások reggelén összevásárolt egy csomó selyemharisnyát, szalagot meg csipkét, és saját öltöztetőnőjével küldte el a társulati ülésre, mintha egy gróftól kapta volna.
Ettől a kicicomázott vénségtől tudta meg Scsorin anyja miféle emberek is a színészek, színésznők, eddig azt tudta, éppen úgy értenek a színdarabokhoz, mint ékszerészek a gyémánthoz. A csepűrágónő szerint, a színdarabok szerzői a színészekkel nem egyenrangúaknak, úgy kell bánni velük, mint a rabszolgákkal, ha sértődöttségükben el is távolodnak tőlünk, írási mániájuk megint visszahozza őket, s még boldogok is, hogy kegyeskedünk eljátszani a darabjaikat. Ha egy darab a közönségnél nagy sikert arat, akkor a színész szerint meg kellett volna buknia. Ezután nem nagy csoda, hogy a mulatozó társaságban ezt hallva, a témához nem értők, inkább hajlottak afelé, hogy a közönség van híjával a józan észnek, semmint a társulat csalhatatlanságában kételkedjenek.
Zinaida más véleményen volt, és ezért másként fogalmazott ezekben a kérdésekben, igaz ő táncosnő volt, nem színésznő. Véleménye szerint jobb körökben általános az a vélemény, szinte szabály: a színészek mindig rosszul ítélik meg az írásműveket, és azok az új darabok aratnak sikert, amelyekről a színészeknek nincs jó véleményük, és azokat, amelyeknek előadását lelkesedve vállalják, csaknem mindig kifütyülik. Scsorin anyja barátnőjének hitt, s ezután már nem úgy nézett fel a színészekre, mint kiváló ítészekre, kezdte józanabbul megítélni őket. Rájött, mennyire rászolgáltak, hogy nevetségesnek tartsák őket.
Ezen elmés társalgásokat követő tivornyán Scsorin anyja kezdetben tartózkodóan viselkedett, majd féltékeny lett barátnőjére, amikor látta, hogy az milyen kedvesen fogadja a hízelgő férfiak bókjait. Egyáltalán nem tetszett neki ez a dolog, ekkor búsan és töprengve félrevonult. Zinaida felfigyelt rá
- Mi lelt, kedvesem? – kérdezte csodálkozva – mitől lett ilyen gyászos hangulatod? Komor vagy és bánatos.
- Nem ok nélkül, Zinaida! – felelte Scsorin anyja – Túlságosan ledéren viselkedsz!
- No, ez aztán csakugyan ok a szomorúságra! – szakította kacagva félbe a török táncosnő – Ettől vagy szomorú? Ó hiszen még az elején vagy, még sok mindent fogsz tapasztalni közöttünk. Meg kell szoknod szabados modorunkat. Csak semmi féltékenység, hercegnőm! A féltékeny embert ezek a férfiak kinevetik. Köztük nem is igen akad ilyen. Akár az apák, a férjek, a testvérek, a nagybácsik, az unokatestvérek, ők a legkellemesebb rokonok a világon, sőt néha ők azok, akik rólunk, egész családjukról gondoskodnak. Ezek nem állandó barátaim, csak alkalmi látogatók. Csupán egy kis kedvességet kívánnak tőlünk, s a kapott semmiségekért elég bőkezűen megfizetnek. Szerencsére nincs szeretőm, akarom mondani, nincs olyan barátom, aki férj módjára viselkedne, s azon az alapon, hogy ő fedezi a háztartás költségeit, azt kívánná, hogy minden gyönyörben ő részesüljön. Szerintem minden kacér nőnek óvakodnia kell az efféle kapcsolatoktól, ha van esze. Mi értelme zsarnokot ültetnünk a nyakunkba? Okosabb garasonként megkeresni egy hintó árát, mint egyszerre, de ilyen áron. Persze volt, amikor másképpen szemléltem a dolgot. Tomszkban csak statisztáltam, mert a bolsevisták színházában úriemberek ügyet sem vethettek rám, soha nem lehettem a kirakatban. A legszebb festmény is hatástalan marad, ha nem esik rá világosság. S hogy megváltozott minden amióta itt vagyok, amióta a piedesztálon vagyok, úriemberek színe-java fut utánam, amerre csak megyek. Na, jó, ha mi táncosnők mértékletes vagyunk, azaz csak egy szeretőt tartunk, mindenki tisztel és becsül. Dicsérik tartózkodásunkat, s ha szertőt cserélünk, úgy tekintenek ránk, mint igazi özvegyekre, akik újból férjhez mentek. Sőt az igazi özvegyet lenézik, amikor harmadszor is férjhez megy, mintha sértené vele a férfiak érzékenységét, a táncosnő viszont annál értékesebb, minél nagyobb számú szertője van. Századik viszonya után egyenesen fejedelmi falatnak számít.
Zinaida ekképpen okította Baglaj bég feleségét. Máskor is csak úgy ömlött az ajkáról a szó. Ezerszámra ontotta a táncosnők és színésznők kalandjairól szóló históriákat, s elbeszélései alapján Scsorin anyja arra a következtetésre jutott, hogy keresve sem találni alkalmasabb helyet a bujaság tanulmányozására, ami az ő lelkétől eddig oly messze állt. Ezért nem is keltett benne borzadályt, nem csoda, hiszen a török táncosnő úgy tudta lefesteni az erkölcstelenséget, hogy csupán a kellemes oldalát látta. Zinaidának - barátságuk ideje alatt - kalandjainak csupán egytizedét volt alkalma elmesélni, hiába beszélt napokon keresztül akár három órát is.
Így Scsorin anyja a fogadójukban folyó féktelen mulatozásnak csak a tizedét ismerte, amikor barátnője unszolására belemerült az úriemberek által kitaposott ingoványba. A táncosnők és színésznők között, a buja vacsorák alatt csodálta e nők viselkedését: megjátszották az igazi úrinőt, rangbéli hölgynek képzelték magukat a szoknyabolondokkal, a száműzött hercegek, grófok, az egykori bojárok leszármazottaival. A világért sem nevezték magas vendégeiket „Kegyelmes uram”-nak, sőt még „Uraságod”-nak sem, egyszerűen a nevükön szólították mindegyiküket. Igaz, hogy az urak rontották el s nevelték ilyen hiúvá őket, mert túlságosan bizalmasan bántak velük. Ezek a színésznők megszokták, hogy hősszerepeket játszottak és azt hitték a való életben sincs ez másként.
Az úri lecke kegyetlen volt. Georgij herceg feleségének komornája, aki a fogadó egyik pincérének volt a kedvese beszámolt úrnőjének a férj kicsapongásairól. Elmesélte, hogy a fogadó tulajdonosának felesége, egy szépséges üzbég nő teljesen levette lábáról a herceget, aki odaadó, hűséges kutyaként csöpögteti nyálát a szoknya után. A fogadóban fellépő színésznőket és táncosnőket tette felelőssé, akik a naiv asszonykát, maguk lökték Georgij herceg karjaiba, azzal a biztos tudattal, hogy az hamarosan feleségül is fogja venni. Erre a felingerelt hercegné panaszt tett a férjénél, aki megjelenve a másnapi tivornyán, a bizalmaskodó, ledér nőknek intézte hangzatos szavait
- Ha nagyurak önökhöz hasonló alacsony rangú teremtményekhez vonzódnak, ez még nem jelenti, hogy önök megfeledkezhetnek magukról. Ha jobban szeretjük is önöket feleségünknél, feleségünket többre becsüljük, és ha önök olyan arcátlanok, hogy össze akarják hasonlítani magukat velünk, szégyenszemre mindig megalázó bánásmódban fognak részesülni.
Scsorin anyja a hallottak és e történtek után rájött nem elég a bujaságról az a tizedrésznyi tudás. Ezután már maga kívánta a kitapasztalást. 
És aztán eljött az idő, most már Scsorin anyját nem a szeretetszolgálat gondozónőinek parancsnokaként, hanem immáron a szerelemszolgálat papnőinek Íziszeként tisztelték.
A „Lebegy” fogadóban és kívül, a tél beállta előtt még senki nem gondolta, hogy a Bajkál e kihívó madara hamarosan fölszál, mint a füst, s elillan a tó felett elterülő zúzmarás ködben.
De előtte, egy pillanatra még felhangzott dorbézoló Hattyúdala.

 

Tovább »

_Ördögtanya az Ingoványban 25.rész

 

Baglaj bég házvezetőasszonyának Dulja Poljakovának a gömbölyű karján, egyre több színes kövekkel kirakott arany karperec csillogott a napfényben, magas keblén sok gyöngysor szivárványlott. Ennek ellenére gyakran falfehér lett s mintha egész teste olvadna, akár a felhő a napon. Egyre többet, és robotszerűen imádkozott, mikor pedig ájtatosságát bevégezte és elterült az ágyban, buzgón unszolta Scsorin apját a buja teste élvezésére. Bőre olyan éléskamra szagát lehelte, amely tele van sóban és ecetben eltett ennivalókkal, füstölt hallal, sonkával. A bég gyakran és mind sűrűbben érezte, hogy az asszony túlzásba viszi buzgalmát és ölelései kimerítik erejét.
- Maradj veszteg, elfáradtam – mondta.
Azokban az órákban, amikor különösen, szomorúan érezte, hogy nem kívánja Dulját, emlékezetében felidézte felesége képét, és Scsorin, a fia születése napját.
Dulja asszony fehér nyakán és piros pozsgás, bársonysima arcán még a nyáron valamilyen piros foltocskák ütöttek ki, bár kicsinyek voltak, mint a tűszúrás, bosszankodott miattuk és hetente kétszer, lefekvés előtt, buzgón dörzsölt be egy mézszínű kenőcsöt arca és nyaka bőrébe. A tükör előtt, míg meztelen könyökét mozgatta, inge alatt nehezen hullámoztak melle gömbjei. Ura az ágyban feküdt, feje alá dugott kezekkel, a mennyezet felé meredő szakállal s amint a nőre sandított, úgy találta, hogy valami gépre hasonlít, kenőcsének szaga pedig olyan, mint a főtt toké. Dulja asszony rábeszélő suttogással elmondta imáját, szintén lefeküdt és egészségesnek hitt teste becsületes szokásával felajánlotta magát gazdájának, de Scsorin apja alvást színlelt. Az asszony teste már ismerős ösvény volt, amelyet vakon is képes lett volna követni, így nem akaródzott rá gondolni. Annál inkább gondolt másra: Allah arra tanította a muszlim férfiakat, hogy csak a házasság kedvéért házasodjanak. Ebből adódóan a szépséget csak barátai, és mások feleségében kereste, s most hogy véletlenűl az ő felesége is szép, oly kevéssé törődik vele, hogy fölöttébb igaza van az asszonyának, ha megbünteti miatta.
- A feleségedre gondolsz? – kérdezte az asszony. Ő bezzeg, talán már el is felejtett. Tán a fogadó jár a fejedben? Nem fogadó az már, bordélyház! Csak azok járnak oda, akiknek elég pénzük és elegendő idejük van. Akit feleségednek hiszel az ott a gyönyörűségek mesternője lett. Ilyen időkben, amikor félholt katonák népesítik be a város utcáit, az emberek éhen halnak a kikötőben, nagy merészség ilyen fényűző, romlott helyet birtokolni. A kommunisták meg a papok ádázul vitatkoznak egymással, de abban az egyben egyetértenek, hogy nem győzik átkozni a bordélyházakat.
Maga a városparancsnok ment megbizonyosodni miféle mulatozás folyik ott, tán mire megérkezik az új fő kommunista, be is zárja azt a bűntanyát, s mindenkit, akit ott talál, börtönbe is tuszkol. Nem csak a keresztény papok, de az egyetlen itt élő mullah is a túlvilági örök tűzben égetéssel fenyegette meg azokat, akik nem röstellik gyalázatos kedvtelésüket, és eljárnak a fertelem házába. Megtanulhatta volna már, hogy a bolsevisták nem szeretik, ha valaki mindenáron meg akar valósítani valamit. Azt pedig a pokolra küldik aki az tervezgeti, hogyan kell az általuk összetákolt kupolánál nagyobbat építeni. Nemcsak süket, de ostoba is vagy én édes gazdám, nem hallod meg mit suttognak egymás fülébe arrafelé. Szerintük egy olyan medveetető, mint te, nem is lehet annak a fényűző helynek a gazdája, csak azok a kifinomult emírek voltak képesek ilyen pompában élni. Egy vöröskatona szerint, aki elkísérte Mrozov főhadnagyot, Buharában az emír palotájában látott utoljára ilyen kincseskamrát.
Dulja Poljakova nem igazán volt tudatába miket beszél a gazdájának, ő csak sértett, női hiúságán akart elégtételt venni. Az ő felkínálkozó buja testét így kihasználatlanul hagyni, gyalázatos férfi tett. Majd ő megmutatja, elbánt már ő más vadszamarakkal is, igaz azok nem okoztak neki annyi gyönyörűséget.
Miután látta, megjelentek a férfi arcán az első mély barázdák, s azokban apró cseppek fakadtak számlálatlanul, így folytatta
- A sógorom szerint, asszonya a legújabb színésznő és a legfelkapottabb táncosnő, kész félmeztelenre is vetkőzni. A férfiak nem is tudják, mit csodáljanak jobban: arcának változó kifejezésű szépségét vagy pogány istennőszobrokra emlékeztető termetét. Maga Georgij herceg is annyira belebolondult, hogy akár feleségül is venné, de megmagyarázták neki: egy olyan nagyúr, mint ő, nem vehet feleségül hetéraként számontartott nőt. A serdülőkorú lányát is így neveli, hogy szolgálatára lehessen. Egy alkalommal libatollakból készített szárnyakat kötött a vállára, mintha ő volna a szerelmeskedők körül repkedő Ámor istengyerek.
- Ki a te sógorod? – kérdezte Scsorin apja és megreccsent alatta az ágy.
- Hát, Tusin! – felelte az asszony.
Most szalma helyett puskapor kerülhetett az ágyba, mert, ahogy Dulja asszony meggyújtotta azt, a béget úgy lövellte ki, mint a puskagolyót. Megmarkolta a két meztelen női vállat és sarokba hajította a szerencsétlent. A szétterülő asszony, akinek orrából, szájából kibuggyant a vére, most megtapasztalta, hogy nem egy medveetető, hanem egy medveölővel van dolga. Nem is védekezett, csak azért rimánkodott: had mondhassa el az ilyenkor szokásos imádságot, had fejezhesse be méltón földi teendőit.
Scsorin apja, akinek a házvezetőnő halála már nem nyújthatott kellő vigasztalást
- Takarodjon! Többet ne kerüljön a szemem elé, mert különben Allah szakállára kötözöm – mondta. És kirohant a házból.
Már éppen kigurult a hold a felhők közül, amikor lován kivágtatott, a poros töltésen meg sem állt a fogadóig.
Hintók, szekerek, sorakoztak az épület előtt, bent az udvarban egy automobil állta el az útját. Habzó szájú paripáját az egyik udvaros vette gondjaiba, aki nem sokat törődött munkaadója érkezésével, hiszen bizonyára azért jött, hogy tulajdona után nézzen, erre ráijesszen, amazt megugrassza. A nagy sürgés-forgásban észre sem vették, hogy meghúzta magát a mulató egyik sarkában. Nagy függönyök vetettek árnyékot az arcára, bőre olyan feketébe ment át, melyet udvarias emberek bronznak neveznek, amelyről azonban az orosz embernek a csizmaszár jut az eszébe. Hevenyészetten volt öltözve ezért zavarban volt, amiért haragudott is magára, a szíve hangosabban vert: miért izgul?
Scsorin apja körül kapatos, hangostorkú emberek beszéltek, külföldi árukra kivetett behozatali vámokról, a földbirtokos földek összevásárlásáról, a nemesek kártékonyságáról, mindeközben mézes-mázos szavakkal, tündöklő szemekkel körül udvarolták a mellettük terpeszkedő rózsásbőrű muszlinba tekerődzött fiatal nőket.
A lármázás és a dobok hangos kopogása közben egy kövér bohóc jelent meg a színpadon, egy idomított disznót mutogatott, amely hosszúszárnyú gérokban, cilinderrel és tölcsércsizmákban, kereskedőt utánozva járt-kelt a hátsó lábain. Mindenféle mutatványra rávehető volt, hiba nélkül röfögött és táncolt. A közönség jól mulatott a tréfán, a kereskedők is jót nevettek, de egyikük alighanem más véleményen volt, mert mint később kiderült, néhány barátjával, megvesztegették az istállóőrt és ellopták a disznót. Másnap e műsorszámnál a fogadó rendkívül ügyes szakácsa ízletes mártásokkal tálalta fel, amit a vendégsereg ünnepélyes el is fogyasztott. Az már senkit nem érdekelt, hogy a bohóc bánatában felakasztotta magát.
Miközben a színpad kiürült, hirtelen minden elsötétült, majd sejtelmes fény terítette be. Négy férfi egy zongorát húzott be meggörbedve a színpadra, amelynek lábaihoz törölközőkkel voltak lovakként befogva. A zongora fedelén egy szinte meztelen nő feküdt, vakítóan fehéren és szemérmetlenül. A nő a hátán feküdt, feje alá dugott kézzel, szétbontott sötét haja összefolyt a fekete lakk csillogásával, minél közelebb ért a színpad széléhez, annál élesebben rajzolódtak ki formái és annál tolakodóbban kapcsolták magukhoz a szemeket a szőrcsomók, hónaljaiban és hasán.
A rézkerekecskék csikorogtak, a padló recsegett, a dob tompán döngött, a nehéz „díszkocsiba” fogott férfiak megálltak, kiegyenesedtek. A nő felállt a zongorán, hátravetette sűrű haját és lábát emelgette. Hullámzó mozgással kiegyenesedett és megrázta a fejét, úgy, hogy haja előreömlött és elrejtette kihívóan előremeredő keblét, teste ringásba jött és lassan, halkan, orrán keresztül, mintegy a távolból úszó, ábrándozó hangon énekelni kezdett.
Mindenki hallgatott és kimeredt nyakkal a nőt nézte, mindenkinek arca egyforma volt és szemeik egyformán vakok.
Scsorin apja mindig is tudta: felesége teste ilyen sudár, ilyen ijesztően szép lehet.
A táncosnő tenyereivel keblét és csípőjét simogatta és szakadatlanul fel-felvetette fejét, úgy tetszett, hogy haja és egész teste is nő, mind bujább és nagyobb lesz és mindent eltakar. Az apa előtt már csak ez a test, Scsorin anyjának teste volt látható, mintha semmi sem léteznék kívüle. Fullasztóan összeszorította mellét, mintha boszorkányos borzadály áradna belőle, s mikor a vendégseregen körbenézett, csak megerősödött ebben a hitében.
Ingovány, Feneketlen víz.
Scsorin apja tudta, hogy az ingovány kis tisztás a mocsaras erdőben, tisztás, amelyen a fű különösen szépen selymesedik és zölddel, de néha ha rálép az ember, alámerül a feneketlen mocsárban. És mégis – csak nézte, egyre nézte feleségét, helyéhez bilincselve meztelenségének ellenállhatatlanul leigázó erejétől. És amikor szépséges asszonyának nehéz, epedő pillantása ráesett, felhúzta vállát és meghajtotta a nyakát. Tekintetét azután a körülötte levő asztaltársaságokra fordította. Látta, hogy a félig-részeg, eltorzult alakok ugyanazzal a bamba bámulattal meresztgetik szemüket, mint ahogy Irkutszk lakói nemrég nézték azt a mázolót, aki a templom tetejéről lezuhant és holtra zúzta magát.
A táncosnő mozdulatai gyorsabbak és görcsösebbek lettek, teste úgy hajladozott, mintha le akarna ugrani a zongoráról és nem tudna, elfojtott kiáltásai még erősebben orrhangúak és dühösebbek lettek. Különösen döbbenetes volt látni, milyen hullámzóan tekergőznek lábai és milyen élesen rángatja fejét, amitől sűrű haja szárnyakként repdes vállán, majd állati bundaként omlik mellére és hátára.
A zene hirtelen elhallgatott, a táncosnő leugrott a zongoráról, valaki egy köpenyt borított a testére és kisietett vele a színpadról.
A férfiak kiabáltak, ordítottak, tapsoltak és ölelgették egymást, fehér kabátjukban halotti inges, hullákhoz hasonló pincérek ide-oda cikáztak, pohárkák és kelyhek csörrentek össze és mindnyájan inni kezdtek, mohón, mint rekkenő melegben. Falánkul vetették rá magukat az ételekre, szinte visszataszító volt az asztal fölé hajló fejeket néznie Scsorin apjának, amelyek vályúból habzsoló disznókra emlékeztették. Néhányan bosszantóan énekelni és táncolni kezdtek, uborkával, szalvétával dobálták meg őket.
Ezután a kínai bajuszos Tusin, egész csorda viháncoló nőt terelt be a színpadra, köztük egy kicsi, telt, pirosruhás kislányt. Georgij herceg felállt, felé kiáltotta
- Ne pityeregj! Még fiatal vagy, ne félj!
Scsorin apja képtelen volt megérteni: hát ez hogyan lehetséges? Túlontúl sokat látott ahhoz, hogy maradjon.
Végigment a fapadlós, hosszú folyosón, ami a mulatóteremből nyílt és benyitott egy szobába, amolyan irodafélébe. A vaskos íróasztalnál Tusin ült, a vodkás üveg nyakát szorongatta. Mikor gazdáját meglátta, tetetve, kedveskedőn mondta
- Óh, bátyám-uram itt!
A fogadós nyakon ragadta a kínai bajuszos férfit és a szekrényoldalának nyomta, talán elharapni készült a torkát, de ekkor beborította arcát a szerencsétlenből kiáramló savanyúkáposztalé és a vodka összekeveredett bűzös gőze.
- Bátyád neked a kalmüki kos, az urad ugyan lehetnék, de most a hóhérod leszek, ha nem csinálod azt, amit mondok!

 

Tovább »

_Füst a Bajkál felett 26.rész

 

A „Lebegy” fogadó alsó szintjén a nagyterem és tizenhat szoba sorakozott valamint a konyha, néhány öltöző a színpadra lépőknek, a manzárdszinten pedig további négy, a személyzetnek és a kevésbé tekintélyes vendégeknek. A hosszú főépület balszárnyából egy fedett átjárón lehetett bejutni Scsorin családjának lakóházába, amely így többé-kevésbé el is különült a fogadótól. Az anya lakott itt, a néhány hónapos Scsorinnal és nővérével, valamint egy cselédlány, aki szakácsnőjük, ápolójuk, dajka, félig meddig nevelő is volt, amolyan házvezetőnőként élt közöttünk.
Az ide érkező sok embernek Irkutszk csalódást okozott. Sokat beszéltek, meg írtak erről a városról – és milyen volt a valóságban? Nem volt egyetlen szép magas háza, egyetlen egyenes utcája sem. Jobbára csak faépületek, aszfalt helyett egyszerű döngölt, földes utcák, néhány helyen kövezettel megerősítve. A gyalogosok nagyon sok helyen lefektetett padlón jártak. A város főbb utjai az Angara folyónál kezdődtek s egyforma házak sorával alig néhány kilométerig terjedtek. Ritka volt a kőház – azok is durva nagy skatulyák, minden építészeti díszítés nélkül. Színháza egy volt, Úttörő „palotája” több is.
Scsorin apja innen indult Daygurba ahol egy nanáj szőrmekereskedőtől vásárolt rendszeresen, nagy mennyiségben állati bőröket.
Saluh Kahdzser a nanáj vadász és kereskedő háza tágas volt, a szobákat hosszúszőrű medvebőr választotta el egymástól. Az újságpapírral bevont falakat néhány mókusbőr díszítette. Nagy nyírfa asztal állt az egyik szoba közepén, nyírfakéregből készített, kivarrott dobozokban, gondosan egymásra hajtogatott, félig kikészített állatbőrök roskadoztak. Scsorin apja burgonyával, különféle zöldségekkel, paradicsom, uborka más vetemények magjaival, mindenféléből erjesztett szesszel rótta le fizetségét.
Az üzletkötést kiadós vendéglátás követte. Jobbnál-jobb falatok kerültek a bég elé. A hófehér gondosan vasalt terítőre medvehúst, szárított jávorszarvashúst, halat és galambot tálaltak. Mindezeket a finomságokat nagy tál sósuborkával egészítették ki. Apró porceláncsészékből vízzel higított szeszt ittak. Közben a vendéglátó hosszasan beszélt népének életéről, a múltról és a jelenről.
Évekkel azelőtt a nanájok azt sem tudták felfogni, hogy például miért kell a burgonyát földbe ültetni. A tehenet még nehezebben szokták meg, senki nem értett hozzá, nem is merték megfejni. Amikor pásztort kerestek, sokan egyszerűen megtagadták: „Csak nem őrizünk ilyen vadállatokat? Mi értelme volna ennek? Hadd kószáljanak a tajgában, éljenek ott.” Némelyikük odament a tehénhez és szárított halat dugott a szájához. Legnagyobb csudálkozásukra a tehén elfordította a fejét.
- Most végre magunk gazdái lettünk – mondta Kahdzser – eddig úgy éltünk, mint a vadállatok, járványok támadtak ránk, Sámánok és kereskedők zsaroltak bennünket. 1915-ben ötezer nanáj élt, csak a forradalom után tértünk magunkhoz, azóta a születések száma is növekszik. Csak hát ez a háború, egyre több fiatalunk vonul be a vörös hadseregbe.
Scsorin apját most nem igazán érdekelte a nanájok problémája, egész máshol kalandozott elméje. Meredt tekintettel bámult a nagy vaskályhában pattogó tűz vakító lángjába s közben arra gondolt, hogy e csikorgóan fagyos éjszakán, milyen pompás, piros selyemsálként lobogó fények égetik az Angara fölött, a föld látóhatárán a csillagos eget.
Hajnalra Irkutszk fölött sűrű fekete füstfelhő terpeszkedett, s a fehér hóbundába öltözködött fákra fekete korompöttyöket festett a fagyos szél. A „Lebegy” fogadó híres, hírhedt mulatójából, amely néhány évig úgy trónolt a város „hősi” tivornyáin, mint a királynő, csak a színpad négyszögletes kőtalapzata maradt, megfeketedve a kátránytól, koromtól. A buharai emír egykori karaván-szerájára emlékeztető fényűző pompát a fellobbantott tűz égette hamuvá.
Egy hét elmúltával, mikorra Scsorin apja hazatért, már senki nem foglalkozott a meredek folyóparton felgyúló lángokkal. Mindenkit a néhány nappal előbb, november 7.-én elhangzottak hoztak lázba. Sztálin a rádióban beszélt arról, hogy „ ..A hazát fenyegető veszedelem nemcsak hogy nem csökkent, hanem ellenkezőleg, még súlyosbodott….Az ellenség már dicső fővárosunkat, Moszkvát fenyegeti…”.
Ezt követően eljutott egy napilap a kommunisták fővárosi központjába: az újságíró arról írt cikket, hogy a Távol-Keletet, de legfőképpen Irkutszk környékét ellepték a lumpen, burzsoá elemek és ideje lenne, hogy a kommunista párt vezetői kilépjenek a négy fal közül és kijöjjenek a „pályára”. 
Nem telt bele sok idő, leváltották Irkutszk város vezetését. A hibájuk az volt, hogy nem feletek meg a háború követelményeinek. Az emberek tudták, hogy valahol messze háború van, de fogalmuk sem volt arról.
Ami a legfontosabb, nem tudták, hogy nekik maguknak milyen szerepük van ebben a háborúban. A régi vezetők képtelenek voltak embereik élén járni és magukkal ragadni őket. De legfőképpen nem hitték, hogy ilyen távol eső helyen a fronttól, tehetnek valamit a győzelemért.
Ilyen körülmények között a város új vezetésnek esze ágában sem volt, holmi tűzeset körülményeivel foglalkozni, különösen nem a bűn tanyájának pusztulásával, azt a kommunista erkölcs felülkerekedésének tartották. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy mindezt egy álltaluk mélyen gyűlölt Isten ítéletének köszönhették.
De Allah kegyes is volt! Scsorin anyját, nővérét és szinte még csecsszopóként, őt magát is, megmentette a kínhaláltól.
Ahogy elhamvadt a mulató az Angara partján, eltűntek azok a kétes orosz alakok is, akik életet leheltek belé. Legtöbbjük a Bajkál felett, a tajgában, egy meszesgödörben végezte, akiknek pedig sikerült elkerülnie a sors e végzetét, azok, mint szerencséjük kegyeltjei, a szibériai végeláthatatlan erdőségek jégvermeiben találtak végső nyughelyet.
Köszönhették ezt az új Népbiztosnak, akit Moszkvából a Népbiztosok Tanácsa nevezett ki a távol-keleti vidék teljhatalmú urává. Amikor a Kremlben megkérdezte Sztálint, miért éppen őt küldik az ország végébe, a nagy vezér annyit mondott
- Azért galambocskám, hogy rendet tegyünk, mindenki azt kapja, ami neki jár!
A Népbiztos, aki kinevezése előtt, a frontra induló katonáknak arról szónokolt, a moszkvai pályaudvaron, hogy
- Az ország végsőkig megfeszíti erejét, minden egyes embert és minden egyes töltényt nyilvántartanak, a Távol-Keleten pedig hatalmas fegyveres erők állnak tétlenül. Ezeket tüstént el kell vinni onnét és átdobni nyugatra. A távol-keleti hadosztályok felszerelése és kiképzése kitűnő – hadd segítsenek megállítani a fasisztákat. Ha a japánok ezt felhasználják és elvágják tőlünk a Távol-Keletet – nem baj, megleszünk nélküle is. Mert nekünk a közelebbi Oroszország városai, falvai és földjei kedvesebbek és drágábbak a kényelmetlen távol-keleti messzeségeknél. – csak Szibéria felé utaztában, egy fagyos tiszti vagonban tudta meg az igazságot.
Egy kék parolinos százados élesítette meg igencsak eltompult elméjét, aki vodkázás közben, egy tiszttársának arra a megjegyzésére, hogy a németek Moszkva felé hömpölyögnek, a háború napokon belül eldől, kinek kell ilyenkor a távol-kelet, azt felelte
- Hazafiatlan álláspont ez atyuska. Minden kő és minden, még a kiszáradt folyócska is – minden drága a hazának. Ha csak Jermak egyszerű utódai lennénk, akkor sem lenne jogunk feladni a Távol-Kelet egyetlen porszemecskéjét sem! Egyébként itt minden porszem aranyat ér. Mi nemcsak Jermak utódai vagyunk, - hanem Lenin örökösei is, szovjet emberek, akik új életet adunk ennek az országrésznek. Sztálin elvtárs mondta, akinek csak Moszkva drága, az kész odaadni a japánoknak az egész Távol-Keletet.
A Népbiztos mire Irkutszkba ért, végre megértette, miért éppen neki jelölték ki Szibériát. De még nem gondolta, hogy elveszett ember, ezért nagy buzgalommal fogott feladatához. Hogy bizonyítsa hazafiasságát, azzal kezdte munkáját, hogy minden olyan embert, akinek asztalára naponta két alkalomnál többször, több került két férges krumplinál és egy savanyú, kőszikla kenyér morzsájánál, agyonlövette vagy felakasztatta, attól függően, hogy puskagolyónak vagy kenderkötélnek volt e bővében.
Scsorin apjára és anyjára is ez a sors várt, miután a család szőrmekikészítő üzemét és a hozzáépült textilfeldolgozót a bolsevik hatalom nevében lefoglalták.

 

Tovább »

_Szibériai tél 27.rész

 

A szibériai tél elmúltával elcsendesült a kivégzések első nagy hulláma, hozzáértők szerint hosszú, vérfagyasztó évszak volt. Mielőtt a távol-keleti népbiztos elindult volna tenger-melléki szemleútjára, átadta Mrozovnak, Irkutszk városparancsnokának a tavaszi nagytakarítás tervét. De ő egy másik tervet is kapott, ami Moszkvából a Belügytől titkos postán érkezett, és a népbiztosra vonatkozott.
A századost nem rég léptették elő főhadnagyi rangjáról szolgálati érdemeire tekintettel, mivel meggyőzően bizonyította feletteseinek: nem csak a dobolásra képes katonáit megtanítani, de a tarkólövés tudományát is képes magas szinten elsajátíttatni velük.
Ahogy végigolvasta a terjedelmes listát teendőiről, az eltakarítandó „szemetekről”, vaskos redők hullámoztak tégla formájú, s színű homlokán. Scsorin apjának és anyjának nevénél hosszan el is időzött. Egyre gyorsabban forogtak az apró fogaskerekecskék agyának rozsdás gépezetében.
Nem felejtette el, amikor Irkutszkba érkezett, szurokkal kent csizmában sétált ünnepnapokon, most pedig kínai bőr feszül a lábán, és titokban, selyemnyakkendőben hivalkodik. A cár munkásainak kell lennünk és nem disznainak. A cár: tölgyfa, róla hullnak elénk az aranymakkok – gondolta. Ostoba, műveletlen ember volt, akire csak mindig rábíztak valamit. Félig-meddig most is így volt, de kisdobosi tudásával arra merészkedett, hogy megbízatásának egyes részleteit maga tervelje ki. Az életével fog fizetni érte. Egy Népbiztost eltenni láb alól nem nagy ügy, bárhol, bármikor akárki agyonlőheti. De Baglaj bég a buharai emir  volt főtanácsosa, aki exfogadósként bujkál a kommunisták elől és nemrég derült ki róla igazi kiléte, nehezebb eset.
Felrémlett benne még az is: mennyi baja származhat abból, hogy amióta a szovjethatalom működtette Scsorin apjának a textil üzemét, halkabb lett az orsók zümmögése és a vetélők suhogása, szomorú, fagyos arcokat látott a szövőszékeknél, lankadt mozdulatokat figyelt meg mindenütt, a termelés mennyiségre nézve csökkent, az áru minősége szemmel láthatóan silányabb lett, a mulasztott napok száma erősen nőtt, a férfiak ívásnak adták magukat, az asszonyok gyermekei sorvadoztak. A telepen a lárma nyugtalanítóbb, esetenként úgy tetszik, mintha lakói farkasokként üvöltenének és még a szeméttel teleszórt homok is hangosan csikorog. Ezért biztos, hogy felelnie kell, holtában az ember pedig már úgysem tudna neki segíteni. Levelet küldött a bégnek, találkozóra hívta a szörmekikészítő üzembe.
Scsorin apja időközben rendbe hozta leégett fogadója helyét, s ekkor ugyan tudta, hogy az ő és felesége mostani élete közötti különbség csaknem ugyanolyan, mint a kolostoré és a vásári bódéé, mégis visszaköltözött az övéi közé.
A városparancsnok levelét olvasva, felrémlett benne egész pályafutása, minden szép és rossz, amit életében elkövetett, Allah ítéletét így hát megnyugvással fogadta: úgy vélte a prófétának most már nagyobb szüksége van rá jobbján, minthogy a földi halandók közt vesztegesse idejét. Mert nem volt kétsége afelől, hogy Mrozov százados ott a saját tulajdonában fogja agyonlövetni, hogy kárörvendő mosoly fakadjon az arcán.
Mielőtt elindult volna a találkozóra sűrű sört ivott. Ahogy kiért az Angara partjára, a fákon keresztül nézte a folyó zavaros csíkját, a tőle balra eső területet nézte, ahol a víz zöld kígyóként bújt ki a fenyvesekből, a mocsarak közül. Ahol megállt, ott a földnyelven, a homok aranyos brokátján, zsírosan világított a szőrhulladék és faggyú, vöröslött a téglapor, a letaposott rekettyebokrok között ott állt a hosszú, hússzínű üzem. Bent ez a hatalmas gazdagság már sem örömet, sem büszkeséget nem keltett benne.
- Nos, cár atyuska…- szólalt meg először Mrozov.
Scsorin apjának villanó pillantását sűrű, bozontos szőrszálak szűrték. A sötétben felvillámló tekintetre, így folytatta a városparancsnok
- Hát, vagy valami afféle volt, nemde?
- Mit akar?
- Hát galambocskám, ha ki akarod húzni a fejed a hurokból, együtt kell működnöd velem. A szovjethatalom szolgálatába hajlandó fogadni, na persze csak egy rövid időre, aztán legjobb lesz, ha visszatérsz a tieid közé. Tudom én, nem szereted te a fagyos vidéket, a forró szárazságban leled otthonod. Rendbe hozod ezt a dögfészket és annyi egyenruhát gyártasz, amennyi csak kell. És még valami!
Scsorin apja végighallgatta az irkutszki városparancsnokot, a Népbiztosra vonatkozó utasításánál mosoly jelent meg az ajkán, aztán bólintott egy nagyot.
Scsorin anyja lassan megbékélt azzal, hogy férjével újra együtt kellett élnie, mert ilyen félelmetes időkben nem nélkülözhetett egy olyan bástyát, amely védelmezi gyermekeivel együtt, minden alattomos veszedelemmel szemben.
Scsorin eközben növekedett, kezdett értelme kinyílni. Ezen időkről így emlékezett
- Apám naplopó kölyöknek tartott, néha megkísérelte, hogy kezébe vegye nevelésemet, de ezek mindig kudarccal végződtek. A szigorú és sötét arc láttán, amely magán viselte azt a sok gonoszságot, amit életében elkövetett, megriadtam és magamba zárkóztam. Ott álltam előtte, zavartan, toporogtam, nadrágomat tépdestem és oldalvást pislogtam. Pedig néha mintha valami a szívembe markolt volna: vágyódtam, hogy megöleljem, térdére ültessen és megcsókoljon. Apám azonban ködös szemekkel nézett rám, pillantása szinte elsuhant a fejem fölött és engem tetőtől talpig megborzongatott ez a furcsa pillantás. Ha néha rácsimpaszkodtam, elfordult tőlem, haraggal és fájdalommal. Az a tudat, hogy foglalkoznia kell velem, de nem ért hozzá, szeretnie kell engem, de nem talál helyet a szívében e szeretet számára – még fokozta ellenszenvét.
Scsorin apja közben egyre több időt töltött a textilüzemben, egyre csak hajszolta munkásait, aminek meg is lett az eredménye, több és több egyenruha, csizma került a frontra. Messze nyugaton is látszottak ennek eredményei, a vöröshadsereg most már nem üldözött, sokkal inkább üldözővé vált. Az ár persze egyre drágább volt, az életerős, bátor férfiból mind kevesebb maradhatott a távol-keleten. Minden használható tisztet és katonát is visszarendeltek a nyugati frontra. Moszkvában nem tartottak gyásznapot, ha valaki Szibériában halt hősi halált s így nem lehetett a majdani győzelem részese. Így csak a gyászjelentésekből derült ki, hogy a távol-keleti Népbiztos és az irkutszki városparancsnok a nanáj, Japán bérenc lázadókkal folytatott tűzharcban estek el.
Scsorin apja most már megnyugodhatott, hála nanáj barátai segítőkészségének, nem fenyegette senki, aki felfedhetné igazi kilétét. Csak az a sok ficsúr idegesítette, akik a Közép-Ázsiából betelepítettek között érkezett a városba.
Sztálin a török származású népeket megbízhatatlannak tartotta, a németekkel való kollaborálásuk miatt, ezért tömegesen kitelepítette őket szülőföldjükről, a távoli Szibériába. Más-más okból nem kegyelmezett más népeknek sem, görögöknek, örményeknek. Közülük egyre többen kerülgették a házát, amikor éppen távol volt, sokszor napokig nem tért haza gyári elfoglaltságai miatt. Feleségét gyakran látta ilyenkor kipirult arccal, fáradnak, lányát szintúgy.
Mikor végre véget ért a háború új élet kezdődött a vidéken. Eltörökösödött, életvidám kultúra kezdte melegíteni a fagyos szibériai tájat. Megélénkült a gazdasági élet, újra szerveződtek az emberi kapcsolatok. Új politikai vezetés kezdett a hatalom gyakorlásába, főleg Sztálin környezetéből száműzöttek.  

 

Tovább »

_Allah akarata 29.rész

 

Sujtoroknak hívták az udvarlókat törökül, akik Scsorinékhoz jártak. És ezek a sujtorok minden lehető alakalommal csókolgatták az anyja, és nővére kezét, a szandáljukat, ruhájukat. Mira szerette az orrukat vagy a szakállukat megcibálni, málnaszörpöt öntött a szénre mely nargiléjukba égett, poharával kínálta meg őket, és azután eltörte a poharat, hogy bosszantsa a sujtort, de egy perc múlva haja végét rányomta a sértett ember szájára.
Mindezek a dolgok nagyon dühösítették Scsorint, mert Mirát sokkal jobban szerette, mint anyját. Imádta és alig tudta elviselni, hogy másvalaki is dédelgesse, nem csak ő.
Egy este féltékenysége tetőfokát érte el. Mira szandálja szalagja kioldódott tánc közben, és ő lábát egy sujtor térdére tette, és kérte, hogy kösse meg a szalagot. Micsoda falat a szerencsés fickó számára! Hozzálátott a dologhoz, és amennyire lehetett, nyújtotta az élvezetet, mialatt Scsorin dühös szemeket meresztett, azután a komisz fráter elkezdte Mira bokáját tapogatni, sőt lábikráját is. És ő, nos, hát, ő nem szólt semmit, hagyta! Ekkor a féltékeny fiút elöntötte a düh, mindenről megfeledkezett, és elkiáltotta magát:
- Apa jön! Meneküljetek!
A két sujtor egy pillanat alatt kiugrott az ablakon, és legurulva a lejtőn, eltűnt a sötétben. Az egyik, valami török nagy sietségében ottfelejtette a fezét és a gitárját, Scsorin anyja gyorsan felkapta őket, és az ablakon át utána hajította, míg nővére gyorsan elrejtette a két feles számú nargilét.
Ez a jelenet olyan mulatságos volt, hogy mihelyt elmúlt Scsorin haragja, nevetési roham fogta el, leesett az ablakpárkányról, végighempergett a szőnyegen, arca egészen lila lett, úgyhogy elfogyott a szusz a nevetéstől. Szegény anyja azt hitte, hogy megőrült a félelemtől, mert jön az apja, szegény nők sikítoztak rémületükben, megfeledkeztek apáról, férjről, ördögről, mindenről, és kétségbeesetten rávetették magukat.
- Semmi! Nem is jön apa! Nincs apa. – Végre ki tudta mondani ezeket a szavakat.
- Csak haragudtam, mert Mira hagyta, hogy megfogják a lábát. És megbosszultam magam! Ennyi az egész.
Most örömükben még hangosabban kiáltoztak. Megpaskolták alaposan Scsorin ülepét, összevissza csókolgatták, és utána rögtön táncolni kezdtek, örültek, hogy ilyen szerencsésen megúszták a dolgot, ők az ijedséggel, a fiú meg egy kis veréssel, ami inkább becézés volt.
Így telt el még két-három év, serdülőkorának egyetlen korszaka, melyre Scsorin világosan emlékezett, tizenegy éves lehetett akkoriban, Mira pedig tizenöt, és úgy ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem tudta tőle elválasztani. Valami gyönyörteljes érzés, melyet csak később értett meg, kötötte hozzá. Lépten-nyomon követte, mint a kutya, leskelődött rá, mikor öltözködött, csókolgatta ruháját, melyen rajta volt az illata. Szegény leány gyengén és gyengéden tiltakozott, mert ártatlan, veszélytelen dolognak tartotta az egészet. Az is igaz, hogy nem volt semmi határozott szándéka, maga sem tudta, mit akar, csak olvadozott a gyönyörűségtől és szédült, ha a közelében volt.
Meg kell jegyezni, hogy a házuk valóságos szerelem fészek volt. Szerelem volt itt minden, két nő, a szerelmeseik, a likőrök, az illatok, a dalok és a táncok. Még az udvarlók groteszk és izgató menekülése is valahogy kéjes és szenvedélyes színben tűnt fel. Csak egy kellemetlen dolog volt, amiben nem volt szerelem: mikor jött az apja, és megrakta őket. De ezt úgy tekintették, mint valami váltságdíjat: az öröm váltságát.
- Minden boldogságnak megvan a visszája, még az életnek is, mert azt a halállal fizetjük meg. Éppen ezért élni kell az életet. Éljétek, gyermekeim, kedvetekre, úgy, hogy ne legyen mit sajnálnotok az utolsó ítélet napján.
El lehet képzelni, hogy ilyen filozófiai útmutatás mellett milyen buzgón követték anyjuk példáját.
Az asszony, személyi vagyonát egy kínainál helyezte el, becsületes muzulmánnak tartotta, akit még a „Lebegy” mulatóból ismert, aki távol-keleti cikkek csempészésével foglalkozott. Scsorin anyja így megengedhetett magának minden kedvtelést, amit a szeszélye kívánt. Imádta magát, kénye szerint változtatta boldog vagy kevéssé boldog imádóit, éppoly sűrűn, mint ruháit, agyba-főbe verette magát a férjével, miközben csak arra vigyázott, hogy lehetőleg védelmezze az arcát, és ezután azonnal valami új szórakozást keresett.
Sőt, volt bizonyos bátorság is benne: ha igen bűnösnek érezte magát, és attól tartott, hogy urának dühe gyermekeit sem fogja kímélni, nem húzta félre a reteszt addig, amíg azok ki nem ugrottak az ablakon, aztán elszántan ajtót nyitott, és egymaga kapta az egész porciót.
Mire néhány óra múlva hazakerültek, ott feküdt a díványon, arcát vörösborba mártott fehér kenyérbél fedte, hogy lelohassza a daganatokat és kék foltokat. Aztán felkelt, és hangosan kacagott, tükröt vett elő, arcára mutatva így szólt gyerekeihez:
- Ugye, nem nagy dolog. Két nap múlva nyoma sem lesz az egésznek. És akkor majd meghívjuk megint a sujtorokat. Ebbe nem hal bele az ember!
Aggódtak a teste miatt, borzasztóan felsebződhetett. De ő így kiáltott fel:
- Ó, a test. A test, az nem látszik!
És amikor a sérülések meggyógyultak, a mulatság újra kezdődött, újult erővel.
Főzés egyáltalán nem volt a házban, mert az asszony akkortájt már undorodott a pirított hagyma szagától. Egy szomszédos vendéglőből, aminek titokban ő volt a tulajdonosa, hozatta a kosztot, onnan szállítottak mindent, amire szükségük volt: levest, húst, süteményeket, krémeket, ónozott rézedényben.
Minden hétfőn reggel jött a mosónő, elhozta a tiszta ruhát, és elvitte a hét szennyesét. Hozzávéve még az öreg törököt, aki kenőcsöket, fűszerszámot és patikacikkeket árult, más embert nem látott Scsorin a házba lépni – kivéve persze a sujtorokat, akik nem voltak mindig bizonyosak abban, hogy ott fognak e kimenni, ahol beléptek, és kivéve apját, aki hívatlan sujtor volt, és nagyon kellemetlen látogatásokban részesítette őket.
Scsorin apja már két év óta nem aludt nálunk, és havonta csak háromszor vagy négyszer ment el, hogy megverje szeretteit, a ház általában nyugodt volt.
Mivel hát nem volt semmi háztartási gondjuk, a két nő pihenéssel, fürdéssel, öltözködéssel, eszegetéssel, frissítők fogyasztásával, nargilé szívással és az udvarlók fogadásával töltötte idejét. Nem feledkeztek meg az imádságról sem, az az idő, amit a jó Istennek szenteltek, nagyon rövid volt. Scsorin anyja mentegette magát, mondván:
- Allah amúgy is látja, hogy nem cselekszem ellene: olyan maradok, amilyennek teremtett. Engedelmesen követem szívem hívását és parancsát.
- De mama – vetette közbe Mira -, nem gondolod, hogy néha az ördög is beleelegyedik kissé a dolgokba?
- Nem – válaszolta anyja -, nem hiszek az ördögben, Allah erősebb az ördögnél. És ha ilyenek vagyunk, akkor ő akarta így!
 

 

Tovább »

_A vég kezdete 30.rész

Scsorin anyja sokkal gazdagabb lett férjénél, és vagyona, melyet a kínai kereskedő kissé gyanús vállalataiban helyezett el, őrült költekezése mellett is elegendő jövedelmet hajtott neki ahhoz, hogy még megmaradjon bizonyos összeg, melyet fiára és lánya számára szintén a kínainál gyümölcsöztetett.

Scsorin nemigen ismerte anyja életének történetét. Arra azonban emlékezett elbeszéléseikből, hogy szülei gazdag emberek voltak, és vendégfogadót tartottak Irkutszkban. Itt szállásolták el magukat az előkelő kereskedők és más gazdag személyiségek, akik Belső-Ázsiából Kína felé, és vissza, folyton úton voltak.
Nagyapjának három felesége volt - jóravaló és hithű üzbég volt ugyanis - egy üzbég, egy kirgiz és egy orosz, az utóbbi lett Scsorin anyjának anyja, a másik kettőtől három fiú született, akik közül az egyik megőrült és felakasztotta magát.
Scsorin anyja és két mostohafivére egyaránt értettek ahhoz, hogy a szülői házat feje tetejére állítsák. Úgy látszik, a házban nem tudtak okosabbat tenni, mint két istent három különböző nyelven imádni.
A két fiú csempészésre adta magát, amiért a buharai emír kivégeztette őket. A bolsevik forradalom után Scsorin nagyapját és nagyanyját az ellenforradalmárok vezére, az elűzött buharai emír főtanácsosa, Baglaj bég gyilkolta meg. Scsorin anyját ekkor egy jóravaló üzbég, a falu mirábja vette gondjaiba. A derék ember hirtelen elhatározta, hogy nevelt lányát tizennégy éves korában férjhez adja egy kemény és szívtelen emberhez, Scsorin apjához, alighanem egy olyan pillanatban, mikor Allah az orrát piszkálta. A mirab sok pénzt kapott a vőlegénytől, aminek tekintélyes részét Scsorin anyjára hagyta, feljogosítva őt arra, hogy maga kezelhesse pénzét, amíg férjnél marad. Így tehát hozzá lévén láncolva az emberhez, akit gyűlölt, engedelmeskedett nevelőapja akaratának.
Ezután Allah irányította Scsorin szüleinek életútját. A fiú csak ifjúkorában tudta meg a teljes igazságot apjáról.
Irkutszkban a fogadó leégése után Scsorin anyja szívesen odaadta volna férjének minden vagyonát, ha visszakapja szabadságát, de a férj meg akarta bosszulni magát a sok csúfságért. Szétválásuk napján, mikor magával vitt mindent, ami az övé volt, azt mondta a feleségének, fiára és lányára mutatva:
- Ezt a két kígyót neked hagyom, nem az én gyermekeim, olyanok, mint az anyjuk!
- Azt szeretné, hogy olyanok legyenek, mint az apjuk? – felelte Scsorin anyja – Maga kiszáradt ember, egy halott, aki nem hagyja élni az élőket.
Scsorin apja napról napra kutyábbul viselkedett. Az anya búskomor lett. Elkeseredése következtében megtízszerezett dühvel bosszulta meg magát, hogy bosszantsa zsarnokát, és ez olyan jól sikerült neki, hogy a dolog végzetessé vált valamennyiünkre nézve.
 Egy este a ház tele volt sujtorokkal. Legalább heten voltak. Scsorin anyja négy gyertyatartót erősített a falra, nem is szólva a mennyezeten függő csillárról, vakító fény terjesztettek. Ugyanazon a napon lakatost hívatott, és nagy reteszt tétetett a masszív udvari ajtóra, mely csak kulcsra járt. Mikor így biztonságban volt, olyan túlcsapongó örömnek és élvezetnek engedte át magát, amilyet még nem láttak. Azt hiszem, hogy előre érezte boldog életének végét, és teljesen ki akarta élni az utolsó percet. A hét vendég közül három görög zenész volt. Így szólt hozzájuk:
- Palikarias! (bátor férfiak, görögül)! Itt ezekben az erszényekben ötször annyi rubel van, mint amennyire igényt tarthattok, ha egész éjjelen muzsikáltok. Ebben a házban drágán fizetik meg az örömet, és könnyen megeshetik, hogy ma este az ablakon keresztül kell majd távoznotok. Fürge lábatok van-e?
És kinyitotta a lejtő fölötti ablakokat. A palikarák kihajoltak, megvizsgálták a magasságot, az erszényt kezükben, táncoltatva mérlegelték a rubeleket és udvariasan elfogadták az ajánlatot. A zene, az ének és a tánc megkezdődött.
Mivel ezen az éjszakán Scsorin már nem állt őrt, hanem táncolt a nővérével és az anyjával, mindkettővel egyszerre, míg belé nem kábult.
Az asszony minden zenedarab után likőröket, kávét, és nargilét kínált. Két tálca török csemege csiklandozta az ínyencek étvágyát.
Mindnyájan nagyon boldogok voltak. Ez június közepe felé történt, nem sokkal az Angara áradása után.
Az udvarra néző ablakok vastag függönyökkel voltak fedve. Mindnyájan fáradtak voltak, mikor a hajnal fehéren és aranyosan csillogott az ablak üvegén. Ásítoztak. A levegő az illatos füstölőszerek ellenére rossz volt a sok nargiléfüsttől.
Scsorin anyja az ablakhoz lépett kinyitotta és mélyen szívta magába a friss levegőt. Mira és Scsorin mellette állva nézték a hajnalhasadást, mely már a mocsarakon és a fenyőfacsúcsokon tündökölt.
- Nos, hát, barátaim, vége az ünnepnek! Menjünk lefeküdni! – mondta az anya.
Ebben a pillanatban reszketve hallották, hogy valami súlyos test tompán lezuhan az udvarba, és csakhamar megcsikordul a retesz és az ajtó vasa. Scsorin anyja elkiáltotta magát:
- Meneküljetek! Átmászott a falon!
És amíg Scsorin apja és az egyik munkása az ajtón dörömböltek, a vendégek kiugrottak a két ablakon, megfeledkezve minden óvatosságról, mintha odakünn matrac és dunyha várta volna őket. Néhány perc alatt üres lett a ház. A sujtorok gurultak lefelé a homokos hegyoldalon egyik a másikra.
És aztán az asszony kinyitotta az ajtót. Férje rögtön megragadta hajánál fogva, földhöz vágta, a segédje ugyanezt tette Mírával, Scsorin egy nargilét kapott fel erős ütést mért a munkás fejére. Az anyja ez alatt félholtra veretett. A férfi addig ütötte, amíg jólesett neki, amíg orrából ás szájából nem patakzott a vér. Ruhája cafatokban lógott, ájultan félmeztelenül feküdt a földön, de a férj még egyre ütötte. Scsorin apja kezében kapott egy szandált, melynek sarka fából volt – valamelyik sujtor veszítette el futás közben - és a sarokkal kalapálta szegény felesége arcát, aki alig mozgatta a karját. Vérben úszó arca egyetlen seb. Mira le akarta szúrni a segédet, de az apja felemelte, a faliszekrénybe dobta, és elreteszelte az ajtaját. Aztán hátára kapta feleségét, kiment az udvarra, és néhány perc múlva Scsorin hallotta, hogy a súlyos pinceajtó dübörögve csukódik be a szerencsétlen fölött, aki most be volt zárva oda, mint a sírba. Mikor az apja visszajött, két öklével nekirohant, és vérben forgó szemét úgy meresztette rá, hogy azt hitte, elérkezett utolsó órája. De nem nyúlt hozzá, csak annyit mondott:
- Hát így állunk! Nahát, most végetek van, mindnyájatoknak!
Kioltották a gyertyákat és Scsorint kivezették. Amikor az udvaron átmentek, egy tekintetet vetett a pince csapóajtajára, óriási lakat, mely két vastag vasgyűrűt kapcsol össze, lehetetlenné tett minden menekülést. Zokogni kezdett arra gondolva, hogy szegény anyja megsebezve, összeverve, de még élve van eltemetve ebben a rettenetes sírban, míg Mira a szekrényben fulladozik kétségbeesésében.
 Kint már nappal volt. Orosz szénhordók, batyuval a hátukon, hegyes végű bottal a kezükben mentek a kikötő felé, munkára. És ő hová ment?

Tovább »

_Az apánál 31.rész

 

Scsorin megérkezett apja házához, a cserző műhelyhez, majd így folytatta
- Apám rögtön munkába fogott, a köszörűkövet kellett forgatnom, melyen segédek megtompult kaszáikat, szinelőkéseiket élesítették. Körülöttem összevissza a meszes szőrtelenesítéshez használt eszközök hevertek, azonkívül mindenféle fából készült szerszámok, bodorítófa, tőke, falcok szanaszét. Délig nem adtak semmit se enni, se inni. Nem voltam munkához szokva, és a gyöngeségtől összerogytam. Ekkor apám megkorbácsolt. Később az öreg szolgálóasszony kenyeret, hecsedlibogyót és vizet adott, ez volt az ebéd. De legszomorúbb akkor voltam, mikor észrevettem, hogy mindenki vigyáz rám, és nem lehet megszökni. Délután is forgattam a követ, és amikor már nem bírtam az egyik munkás belém rúgott. Valamennyien bőrkötényt viseltek, szakadatlan dolgoztak, komoran haragos arccal, összeráncolt homlokkal jártak-keltek a műhelyben, ahol a nagy szomorúságban csak a szerszámok lármáját, a nyers bőrök csattogását és elvétve rövid utasításokat és parancsokat lehetett hallani.
Este olyan szobába zártak, melynek ablakain vasrács volt. Ott feküdtem egy szalmazsákon, a földön, világítás nélkül, egész éjjel sírtam, és arra a két drága lényre gondoltam, aki még nálam is boldogtalanabb volt.
A következő nap olyan volt, mint az első. Remegve kérdeztem magam, vajon az apám kegyetlensége odáig megy-e, hogy egyáltalán nem törődik többé a két becsukott, megvert és beteg nővel? Estére elhatároztam magamban, kevesebbet sírok, és arra fogok törekedni, hogy mindenáron meneküljek innen. Észrevettem, hogy az udvarban különböző nagyságú létrák vannak, és szobácskámban egy csomó durván faragott bodorítófa és néhány vasból készült meszesfogó hevert: ez valóban a szabadságot jelentette. A cseléd hozta az ebédemet, kenyeret és sajtot, és gonoszul mondta:
- Ugye nem olyan jó itt, mint otthon, úrfi, hehe! Látod az élet nem csak mulatság, bajok is vannak, a bizony. Hehe…
Rám zárta az ajtót, rögtön elaludtam. Mikor felébredtem, még éjjel volt. Ébren maradtam, anyám véres arcára gondoltam és sírtam. Aztán kukorékolni kezdtek a kakasok, és láttam, hogy hajnalodik. Mélyen aludt még az egész ház. Gyorsan kinyitottam az ablakot, és egy meszesfogóval kissé szétfeszítettem a két keresztvasat, mely nem volt nagyon vastag. Kirántottam, fogtam a kis létrát, felmásztam egy másikra és át a falon, mikor kint voltam, ahogy csak bírtam, futni kezdtem a kikötőhöz vezető úton.
Még alig nappalodott, mikor megérkeztem a lejtő aljához, mely fölött házunk a kétségbeesés dermedt álmát aludta. És ez egyszer felfelé mászva tettem meg az utat, melyet eddig mindig csak lefelé gurulva szoktam megtenni.
 Mihelyt fenn voltam, nekitámasztottam a létrát a falnak, bevertem az ablakot, mely csörömpölve törött darabokra. Meghallottam Mira édes hangját a szekrényből:
- Te vagy az Csiricska?
Mikor nevemen szólított drága testvérem, összerezzentem és hangosan kiáltottam:
- Én vagyok! Megszabadítlak benneteket!
A nyíláson keresztül beugrottam a szobába, és félretoltam a reteszt. Mira egészen halvány volt, arca duzzadt a sírástól, nyakamba borult, és izgatottan kérdezte:
- És mama?.. És mama?
- Be van zárva a pincébe, ki kell menteni, aztán menekülünk!
Fejszecsapásokkal szétvágtam a vasgyűrűket, lesiettem a lépcsőn, Mira követett. Penész-, káposzta-, rothadt zöldségszag csapott az orrunkba, mert két vagy három év óta senki nem járt le a pincébe. Teknősbékák mászkáltak a földön, és tojásaik, melyek kissé nagyobbak voltak, mint a tyúktojás, a fal mellett feküdtek sorjában. Ebben a nyomorúságban élt anyám negyvennyolc óra óta.
Mikor anyámra ráakadtunk, állott, várta, hogy megöljék. Feje ruhájának rongyaiba volt burkolva.
Felsegítettük a csúszós lépcsőn, és mikor a szabadban voltunk, és láttuk, hogy mi maradt meg ragyogó anyánkból, mint valami vértanúnak, a lábához borultunk. Egyik szemét elfedte a kötés, de elképzelhettük milyen állapotban van. Mikor láttuk azt a megkékült arcot, a bezúzott orrot, a felhasított ajkat és az alvadt vérrel tele nyakat és mellet, intett és tompán mondta:
- Meneküljünk, ez a legfontosabb most!.. És hozzatok magatokkal valami ennivalót is.
Visszamentünk a szobába, ahol megmosakodtunk, és sietve sötét, egyszerű ruhát öltöttünk. Anyám magához vette ékszeres és pénzes kazettáját, aztán lassan lebocsátkoztunk a töltésen, miután bedobtuk a létrát az udvarba, és becsuktuk az ablakot, melyen annyi sujtor szökött ki. Meg volt írva, hogy utoljára a ház úrnőjének magának is ezen az úton kellett távoznia.
Egy órával később a Rudnogorszki úton voltunk, teljesen elrejtve a rekettyebokrok között. Két dombocska között leültünk és ekkor anyánk körülbelül ezt mondta nekünk.
- Fogadalmat tettem, hogy megölöm magam, ha az emberek más életre akarnak kényszeríteni, mint amilyenre testemben, lelkemben, lényemben hívatást érzek. Ma erre a fogadalomra gondolok. Elhagylak benneteket, gyermekeim. Elmegyek messzire, hogy gyógyítsam magamat. Ha meg tudom menteni a szememet, és el tudom tüntetni a rútság minden nyomát, akkor élni fogok, és viszont fogtok látni. Ha a szemem elveszett nem fogtok viszontlátni többé. És most jól figyeljetek arra, amit mondok. Te Miram, ha nem érzel magadba hajlamot arra, hogy az erénynek élj, annak az erénynek, ami Allahtól jön: ne légy erényes úgy, hogy megtagadod saját magad és belső érzésedet, légy élvező, sőt ledér nő, de olyan, akinek szíve is van. Jobb ez így. És te Csiricska, ha nem tudsz erényes ember lenni, légy olyan, mint a nővéred és az anyád, sőt légy tolvaj, de olyan tolvaj, akinek a szíve a helyén van, mert az ember, akinek nincs szíve, gyermekeim, az halott, aki nem hagyja élni az élőket, mint az apátok. Most pedig itt maradtok ezen a helyen, ahol vagyunk, amíg a nap korongja háromlándzsányira nem süpped a látóhatár fölé. Ha esik, ha villámlik, ne menjetek fa alá, hanem bújjatok ebbe a kis barlangba, itt a domboldalban. Az esti ima ideje után nem sokkal két kínai lovas ember jön értetek, elvisznek magukkal és megvédenek. A két lovas a barátunk, olyan ember mind a kettő, akinek szíve és szava van. Ha nem érkeznének meg arra az órára, menjetek vissza a városba, kérjétek meg nevemben a vendéglőst, aki főzött nekünk, hogy fogadjon vendégül benneteket, de ne mozduljatok ki a szobátokból, mielőtt a lovasok el nem jönnek értetek. Sok pénzt hagyok nektek náluk.
Megcsókolt bennünket, és elindult teljesen beburkolva csuklyás köpenyébe. Húsz-harminc lépés után visszafordult felénk, két kezét ajkára emelte, aztán magasra emelte karját, ujjával az égboltra mutatott, hátat fordított és eltűnt.
- Vajon mit jelentett ez? – kérdeztem Miratól.
- Ez azt jelentette, édes testvérem, hogy az égben fogjuk viszontlátni egymást. – felelte Mira.
Azóta semmit sem tudok anyámról.

 

Tovább »

_A bosszú 32.rész

 

Az Angara és a Bajkál feletti rekettyésben eltöltött időről és az azt követő végzetes éjszakáról Scsorin ezeket mondta
- Mikor egyedül maradtunk, elfelejtettük, hogy éhesek vagyunk, és egymást átölelve sírtunk, amíg a kimerültség és a nap forrósága elzsibbasztott, és elaludtunk. Ébredéskor az volt az érzésünk, hogy már nem vagyunk ezen a világon, hogy valami rettenetes dolog történt: nem tudtuk többé, hogy rossz álom környékez-e bennünket, vagy eddigi életünk volt-e csak álom.
Az esti ima órája elérkezett. A nap leereszkedett a látóhatáron, elvesztette csillogó fényét. Nyugtalanul fürkésztük a puszta utat, melyen anyánk eltűnt szemünk elöl, felmásztunk egy dombra, és láttuk, hogy messze a Rudnogorszki úton porfelleg emelkedik. Egypár perc múlva két lovas jelent meg, felénk vágtattak, hosszú poruszály húzódott mögöttük. Féltem, hogy eltaposnak a lovak, melyeknek ütemes dobogása mindinkább közeledett füleimhez. Lementem a dombról. De Mira nem követett, ott állt a gerincen, könnyű szoknyáját lengette a szél, zsebkendőjével intett, és örömsikolyokkal üdvözölte messziről a rohamosan közeledő két embert. Leszállottak, a lovukat kantáron vezetve a rekettyésben mentek tovább, aztán kivették a zabolát, és otthagyták a lovakat, hogy a dombok mögött legelésszenek.
Mira lesietett a lejtőn, leoldotta fejéről a fátyolt, úgyhogy szép aranyhaja vállára omlott, és az ismeretlenek lábai elé vetette magát. A két férfi úgy állott előttünk, magasan és szélesen, mint két terebélyes tölgyfa. Nem kínaiak voltak. Egyforma termetű, óriás két ember volt, negyven-ötven év körül lehettek, az egyik valamivel fiatalabb, turbánt viseltek fejükön, mely alatt a haj egészen rövidre volt nyírva, szakáll és lefelé görbülő bajusz fedte el szájukat, nagy szemük tekintete majdnem elviselhetetlenül éles volt, de tiszta és őszinte. Szőrös kezük a medve mancsához hasonlított, feketék voltak, mint az ördög, nagy köpenyükben, mely nyaktól lábszárig burkolta be testüket.
Egy percig mozdulatlanul álltak, és néztek bennünket, engem, aki úgy bámultam őket, mintha régi legendák hősi alakjai támadtak volna fel előttem, és Mirat, aki lábuk előtt feküdt. Aztán levetették köpenyüket, és láttam, hogy török divatú öltözetet viselnek: ujjatlan mellényforma kabátot, bő nadrágot, széles övet vörös gyapjúszövetből, de megrémültem, mikor észrevettem, hogy állig fel vannak fegyverkezve, mint holmi útonállók: rövid csövű puska vállukon, övükben pisztoly és tőr.
És ekkor kitört Mira rettenetes vadsága, mint a villámcsapás. Egyetlen kéréssel, amelyet e két hatalmas emberhez intézett, megsemmisített egy egész családot, és maga is áldozata lett féktelen bosszúvágyának.
Az idősebb férfi felemelte Mirat, kezét a vállára tette és a szeme közé nézett.
- Kislány! Mond meg nekem mi a neved?
- Mira.
- Nos, hát, Mira megcsókollak, mint a szolgálód, de boldog az a halandó, ki mint szerető fogja harapni cseresznyeajkadat.
Megcsókolta és a társa felé tolta. Aztán felém fordult:
- Hát te, derék Csoricska, mit nézel olyan ijedten? – mondta, közben megcsókolt. – Puskáját köpenyére dobva hozzátette: - Talán szakállunktól félsz?
- Igen, és a fegyverektől.
Hangos nevetésbe tört ki:
- Az embernek soha sincs sok fegyvere, ha haragban van az Istennel és teremtményeinek igazságszolgáltatásával. De ezt még nem érted, a te korodban.
Ebben a pillanatban Mira térdre borult, összekulcsolta a két kezét, mintha imádkozna, és felkiáltott:
- Én, értem, én igen! És te megbünteted őt!
- Bravó, Mira. Fiatal szíved bosszút forral talán?
- Szent és igazságos bosszút. – felemelte a puskát a földről, megcsókolta és így folytatta – Nem később, mint ma este, apám mellébe fogod röpíteni ebből a golyót. Tegyétek meg ezt, könyörgöm! Bosszuljatok meg két árvát, és én a rabszolgátok leszek, amíg élek.
A fekete férfi kivette a fegyvert a kezéből, és így szólt:
- De mondd, kis ördög lánya, nem fogsz halálra ijedni, ha ma este meglátod apád szétroncsolódott fejét?
- Bemártom a kezem a vérébe, és megmosom vele arcomat!
A sötéttekintetű lovas összehúzta a szemöldökét, és tekintetét a hunyó nap tüzébe merítette, mintha pásztor távoli, bánatos furulyáját hallgatná. Körülöttünk a lovak szelíden, mint a bárányok ropogtatták a füvet s prüszköltek, miközben lassan leszállt a sötétség, és a dombok feketék lettek. Akkor a két férfi felkelt, az idősebb megszólalt:
- Nos, hát, Miralinka, édes leheletű kígyó, anyád lánya: úgy legyen, ahogy te akarod. Megpróbáljuk ma este. Ti ketten, te meg az öcséd, ti lesztek a csalétek.
Nemsokára lejtőn lovagoltunk lefelé, mikor megcsillant az Angara csillámló szalagja.
Leszálltunk a lovakról, így mentünk a folyó mentén a kikötő felé. Mikor a töltés végébe értünk négykézláb kezdtünk előrekúszni. A házunk sötétben állott. A medve formájú férfiak hallgatóztak, aztán puskatussal betörték az ablakokra szegezett deszkákat, és behatoltunk a házba. Az idősebbik mondta:
- Lemegyünk az udvarba, és elrejtőzünk, ha kell ott maradunk reggelig. Csukjatok be minden ablakot, gyújtsatok meg hat vagy nyolc gyertyát, egyetek valamit és feküdjetek le felöltözve a díványra, megértettétek? Ha jön az apátok és kérdez tőletek valamit, feleljetek neki, amit akartok, úgy sem fog sokáig alkalmatlankodni.
Aztán eltűntek az ablakon keresztül.
Gyűlöltem kegyetlen apámat, egész szívemből kívántam, hogy az ördög vigye el, de valakinek a halálát kívánni – az gyűlölet dolga, azonban jelen lenni a kivégzésénél, ahhoz már kegyetlenség kell.
Lassan pergett az idő. Mira a tükörhöz szaladt megnézte magát benne, aztán hallgatózott. Átszaladt egy szomszéd szobába és egy kis tőrrel tért vissza.
Alig volt ideje, hogy keblébe csúsztassa, mikor az ajtó vasa valami siránkozó panaszt vinnyogott, mely úgy hasított szívembe, mint a haldokló utolsó hörgése. A kulcs nyikordult a zárban, és dermedten láttam, hogy belép apám összeráncolt homlokkal, ökölbeszorított kézzel, egy munkás követte. Épp csak annyi ideje volt, hogy a nyitott ablakra mutatva megkérdezze:
- Ki törte be ezt? Hol az anyátok?
Két lövés dördült el, csaknem egyszerre, az ablakok megrepedtek, belereszketett a ház, sűrű, égettruha- és puskaporszagú füst töltötte meg a szobát.
Mira karja szorosan átölelt, nem láttam egyebet a rettenetes percben, mint hogy a munkás hanyatt vágódik a földön, apám pedig kiveti magát a kikötő felé nyíló ablakon.
A segéd feje szétrepedt, mint a falhoz vert dinnye.
Megmentőink még négyszer sütötték el fegyvereiket apám nyomába.
Mira elkiáltotta magát:
- Elhibáztátok! Csak a bal fülét vitte el a golyó!
Nem válaszoltak, kioltották a gyertyákat, leültettek a díványra, és az öregebb azt mondta nekünk:
- Talán utoljára csókollak benneteket Mira és Csoricska. Apátok a harmadik ember, akit elhibáztam, a jóslat szerint annak az ellenségemnek a kezétől fogok meghalni, akit harmadiknak hibáz el puskám telihold idején. Most menjetek a vendégfogadóshoz. Ebbe a házba pedig nem teszitek be többé a lábatokat soha.
- Nem visztek el magatokkal? – kérdezte Mira.
- Nem, ehhez nincs jogunk. A mi életünk kemény élet, és ti pihében nevelkedtetek.
- De akkor az apánk meg fog ölni!
 

 

Tovább »

_Szabad madárka 33.rész

 Scsorin, a barátom így folytatta, ifjúkora történetét

- A vendégfogadó ötvenlépésnyire volt tőlünk, fekvése olyan, mint a mi házunké, a szobái is szerencsére az Angarára nyíltak. Egyetlen gyertya reszkető világa mellett, a szegényes bútorok, a kopott szőnyeg láttára és bosszútervünk sikertelensége miatt ruhástul az ágyra dobtuk magunkat és keservesen sírtunk.
Másnap reggel mégis örültünk, amikor a nap első sugarai behatoltak szobánkba, mely most már szebbnek tetszett. De az a gondolat, hogy talán újra találkozom apámmal, szinte megőrjített. Felébresztettem Mirat és azt ajánlottam neki, szökjünk meg. Egyetértett velem. Pirosló szemmel, duzzadt arccal kuporgott az ágy szélén, borzasztó kimerültségben. Azt hittem, hogy a lelkiismerete bántja.
- Nem azért vagyok lesújtva, mert apa megmenekült. Ha elpatkolt volna, most otthon lehetnénk. Utálom ezt a csúnyaságot itt körülöttünk. – felelte.
Kimentünk az ajtó elé, a fogadós ült ott, nargilét szívott a friss reggeli levegőben. Felkelt meghajtotta magát előttünk.
- Szabad kérdeznem, miért tetszenek ilyen korán kimenni?
- Félünk a rendőrségtől, és az apánktól. – felelte Mira.
- Én felelek a személyükért, kisasszony, nyugodtan a házamba maradhatnak. Hisz ezért vannak itt.
Sohasem tudtam tisztába jönni ezzel az emberrel, sem azzal, hogy miféle összeköttetésben volt anyám családjával, de annyit tudok, hogy amíg nála voltunk, valóban senki sem zaklatott, és az apám se mutatkozott többé. De mivel nem hittünk neki, mégis eltávolodtunk a háztól: és akkor kezdődött el az a szép szabad és szomorú élet, mely csupa napsütés volt, és szabad kóborlás egy egész hónapon át.
Teljesen új dolog volt nekünk ez az élet, ismeretlen gyönyörűség, új világ: két madárfióka, mely kiszabadult a kalitkából, kipróbálja a szárnyát, és mohón veti bele magát a nagy, sugárzó világosságba!
A szállónak volt egy hátsó kijárata, nagyon alkalmas volt a mi számunkra, mert rajta keresztül járhattunk-kelhettünk anélkül, hogy valaki észrevette volna: kis ajtócska nyílt egy primitív lépcsőre, ez a lépcső a töltésbe volt vágva, a kikötő felöli oldalon éppen ablakunk alatt. Amikor hozzászoktunk a szerencsétlenséghez, nevetve mondtuk, hogy itt még jobb, mint a mamánál, mert a mama ablaka alatt a lejtőnek nem volt lépcsője. Reggelente megszöktünk hazulról és csak délben jöttünk vissza. Egy ízben a dombokig csavarogtunk, ahol anyánk elvált tőlük. Könnyeket ontottunk. A nagy csapás, mely bennünket ért, most még szomorúbb világításba tért vissza emlékezetünkbe, mert már majdnem elfelejtettük. Minthogy a sötét lovasok szava szerint „pihében” nevelkedtünk, mint valami melegházi virágok, csak azokat az örömöket ismertük, amelyeket mama szobája nyújtott: táncot, az éneket, nyalakodást. Az is szép volt. De most felfedeztük, hogy van odakünn egy más világ is, és ez az „odakünn” tele fénnyel, vadvirágok illatával, még sokkal szebb volt. Eddig nem tudtuk, mi az pillangót kergetni, zöld szöcskével játszani, nagy szarvasdongót fogni, hallgatni, hogy énekel a madár nagy, szabad birodalmában, hallgatni a láthatatlan tücsköt, mikor szürkületkor hegedűje hangja elvegyül a pásztor távoli furulyaszavával, nézni a méhecskét, mikor hímporral megrakott kis lábaival óvatosan hátrafelé kimászik a virág kelyhéből – és főleg nem ismertük a gyönyörűséget, mely elárasztja a szívet, mikor testünk megfürdik a nyári mezők fölött lengő enyhe szélben.
Ebben az időben egy mese kezdett elterjedni külvárosunkban: azt beszélték, mint biztos tényt, hogy anyám szeretői ölték meg a segédet, és vágták le apám fülét. Sőt odáig mentek, hogy névvel említették a sujtorokat, akik furcsa véletlen következtében ugyanazon az éjjelen hajóztak Irkutszkba, amikor a dráma lejátszódott. Megértettük, hogy apám megőrizte a gyilkosság titkát, és nem emelt panaszt ellenünk. Apánk irántunk való közönye megnyugtatott bennünket, és kóborlásainkat újult erővel kezdtük űzni, de Mira most mind kevésbé vett részt bennük. Ennek az volt az oka, hogy bizony a mi derék újdonsült sujtorjaink ólálkodni kezdtek új lakásunk körül, éjjelizenéket rendeztek ablakunk alatt, a part felöli oldalon, ahol kevesebb volt a járókelő. Kínosan kapaszkodva álltak a lépcsőn, mely egyre omladozott alattuk és estéről-estére többen jöttek. Pukkasztóan komikus dolog volt látni ezeket az alakokat, ahogy nagy erőlködéssel ágaskodtak a töltésen, bőgtek és mekegtek zavarosan, összevissza játszottak hangszereiken, ordenáré módon veszekedtek, és néha úgy gurultak le a lejtőn, mint a teli zsákok. Nagyokat nevettünk nővéremmel, amikor a vendéglős vederrel öntötte fejükre a hideg vizet, de a szerelem erősebb volt, mint a víz, és a bohócok tovább mulatattak bennünket. Mira teljesen megbolondította őket, újból csinosítani kezdte magát, és így reggelente egyedül kószáltam, jóval messzebbre, mint azelőtt. Tizennégy éves elmúltam, és még nem tudtam milyen élvezet az: csónakban tovasiklani az árral, miközben az evezősök szép, mélázó dalokat énekelnek.
Abban az időben a folyónak nem volt rakodópartja, és be lehetett menni tíz-húsz lépésre, amíg a víz a melléig ért az embernek. Ha valaki csónakba akart szállni, kis fahídon kellett átmennie, a künn horgonyzó vitorlások törzsüket a pontonokhoz dörzsölték, melyek a deszkából és gerendákból ácsolt nagy híd egyik végét támasztották alá. Török, orosz, görög, tatár teherhordók hemzsegtek, mint a hangyák, jártak-keltek zsákjukkala hátukon, és a híd deszkái hajladoztak súlyuk alatt.
Először távolról néztem ezt, később elvegyültem a korombéli fiúk közé, akik ott lebzseltek – a városlakók négy-ötféle nemzetből valók voltak - és megkedveltem játékaikat. Különösen akkor mulattam, amikor fürödtek, olyanok voltak, mint a kis meztelen, barna ördögök. Sőt magam is fürdeni akartam velük, de megijedtem mikor láttam, hogyan verekednek a vízben, és nyomják egymás fejét a víz alá, hogy majd megfulladnak. Egyik nap egy kisfiút húztak ki a partra, aki olyan ártatlan volt, mint én, kis híján belefulladt a vízbe. Akkor hagytam ott őket. 
A hajósok iránt kezdtem érdeklődni, akik bárkáikban heverésztek-szundikáltak a napsütésben, füstöltek, daloltak. Egyszer az egyiküket megkértem, hogy vigyen egy kicsit hajókázni bárkájában. Azt felelte, ha hajón akarok menni egypár kopejkát kell fizetnem. Én pedig nem tudtam, mi az: pénzt hordani magamnál és fizetni. A bárkás ostobának talált, és megmagyarázta, hogy ő abból él.
Megfordultam és egy szép és gazdagon öltözött idősebb törököt pillantottam meg, aki cseresznyefa botjára támaszkodva némi távolságban állott mögöttem, és hallgatta beszélgetésünket. Magához intett ujjával, és így szólt:
- Török vagy? Jól beszéled a nyelvet.
- Nem. – feleltem –, orosz vagyok.
Aztán még sokat kérdezett felőlem, barátságos és udvarias hangon, én azonban nem feleltem minden kérdésére. De azért rokonszenves volt nekem ez az ember. Ó miért nem éreztem meg a szerencsétlenséget?
Az az undok lény állt előttem, aki tönkretette életemet és Mira életét. Kazim effendi, Vitorláshajó tulajdonos.

Tovább »

Prológus

A szépséges Bajkál, a mély, kékszemü vizitündér, aki a heves Angarát szülte egy cseppet sem lepődött meg jöttömön. Már találkozott velem, de most tudomást sem vett rólam. Emberfiait küldte mesés történeteikbe öltöztetve.

Írásaim

Samoára sodort a szél Varázsszőnyeg Lótuszbimbó illata

Archívum

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok

Kedvenc szerzők

  • Nincsenek kedvenc szerzők

Blogom címkéi



http://rss.roleasquit.blogter.hu/